Katharina Roters

– born in 1969, a visual artist based in Budapest and Yerevan. She graduated from the Painting Faculty of the Düsseldorf Arts Academy in 1999. She has been working with archival, objectified documents that reveal transfers between ideological and cultural spaces, as well as transitional states. In her projects, some of which realized in collaboration with media artist József Szolnoki, Roters focused on how official and private interpretations in the cultural memory of societies and ideological systems compete with each other. Her latest exhibition entitled Anatomy of a Dream and presented in 2020 at the Mai Manó House for Photography, Budapest, examined the transitional fabric of Armenia, where national fantasies, technological progress, cultural traditions, rewritten architectural and spatial codes form an ever-changing portrait of natural and urban landscapes. Katharina Roters has received the DAM Architectural Book Award of the Frankfurt Book Fair and the German Architecture Museum in 2014 for her book project entitled Hungarian Cubes: Subversive Ornaments in Socialism. She also participated in the 2016 Architecture Biennale in Venice as an exhibiting artist of the Armenian Pavilion.


What is the way? — It lies before your eyes. — Then why can’t I see it? — Because you are thinking of yourself. — Do you see it? — As long as you use words like ‘I’ and ‘You’ and sentences like ‘You see’ and ‘I don’t see’, you will not see him. — If there is no more I and no You, can one see him? — If there is no more I and You, who then wants to see him?1

It is difficult to think about “art”, about the idea of art. What art can be, what it can do, how one can live with it, alongside all the established contexts and conditions that have to be met if you want to be successful at it. There are an infinite number of words, discourses, linked researches, thoughts and interpretations for every single medium I use, for every phase, for every work and project I made. Constructs. Compulsory explanation. Willingness to network. An urge to classify. They want to know something about me, I have to define myself as a “woman”, as a “socio-political object”, I have to categorize myself and name my “art”.  I am always inclined to understand all of these as tools which help me move, progress, legitimize my artistic practice, but they all wilt too quickly for me to actually be able to raise my arm with them. In the end I don’t think much of all these umbrella terms meaning to rescue us, while at the same time lying over everything and sealing it up. We handle them, establish structures, manifest power. It is power. It’s about power. Therefore, in my daily life, in my existence as an “artist”, there is no structure, no meaning, no hierarchies. There are no fixed sizes, no views. Things are spread out, amorphous, irrelevant. I keep thinking that there should be a fight, but there is a retreat. I stay away. Aside. A legitimate position I think. A retreat in an attempt to occupy. Yet I just fall back again and again, and slide, adrift, on predefined structures. Then I think to myself now I have it, but when I close the door and open my hand, it turns out to be empty. There isn’t much left of all this, it is more ballast than something I actually need. I want my own power.

So what’s left? What is there that I could describe? The search for the essence suddenly becomes pretty banal. Maybe it is just pure lust that drives me to raise my arm in the expansive field of my everyday being. It is this experience that I want and need. The experience of creating form, becoming form.

I locate myself in the private, most intimate space, I try to hide in it. I want to hide, I don’t want to show, to say anything and certainly not at all become visible. But at this very point, at my own border which I am trying constantly to tear down and rebuild, I implode. It is not important whether I talk about my life, my body, my skin, my actions, my “art”, these are interchangeable categories. At every point in this gelatinous, standstill-like multitude, it is crucial to raise my arm, to expose myself to the form. Border creates form. But however, there is none and my most intimacies dissolve again and again in the general, in time and space, in everything around me. Uncatchable, they collapse at a certain point, and I am always here and now in everything. I see my work as impulses. I try to learn to see – from a distance. To peel something out that only I can see, to generate a form, like a code. It is a practice to create form. My power is the form I am looking for and it doesn’t matter whether I paint, draw or take photos.

Drawing has been with me from the beginning, it was always there. Its immediacy fulfils in proximity, it is an anchorage inside. Without distance, it is not subject to any laws, it flows aimlessly and is always an impression of my present state of sensitivities. I am hiding my drawings; I don’t like to show them. They are mine and I need them to see myself. Their antipode is photography. For me it is an anchorage in the outside, at the greatest possible distance. I want distance. I search for a long time and work intensively on a project. I want to find something that only I can see, my particular blind spot. I want to hit the point and I try to work out this point with my photographic material. Reductive and serial. My projects are research-based2. I want to create a point of connection3. In the best case, the photo project takes on a life of its own, detaches itself from me and I disappear as artist. The hinge is the painting. The endless longing, the failure. Painting cannot succeed, it must fail. For me it is the attempt. Unresolved disembodied, I am yearning for form. For years I palpated the canvas, like a skin, with my fingers and my brushes. I wanted to force form onto the colour, but it eludes. It refuses to be my form. It remains an ever-repeating attempt.

  The question of the medium imposes its sensitivity on me; I deal with and have to accept it in order to reach my goal. There are mediums which I operate with, from which I try to obtain the coveted form. The form is the hold, the means to the end, the meaning, the way in front of me. It is universal and always longing for fulfilment. It wants to be seen, found and redeemed. Over and over again. It is the embodiment and it is mine. This is how I take shape: it is the craving to take form, to pour itself into form, to become form. 


“I am writing this now without really having understood the consequences. I’m still ‘in the slag’.
I maybe shall always stay that way. — When I read my texts, I discover this as a problem. I say
to Eckehard: ‘A lot still sounds so that I don’t like it.’ — He replies: ‘Leisurely, that’s some of your views.’ I can feel it too. With a final editing one could erase this. But the book would then no longer be a process. It is difficult to accept what one is not yet and perhaps never will be.”
45678910111213141516

The statement was written in collaboration with art historian Róna Kopeczky (2021).

Róna Kopeczky – born in 1983, a curator and art historian based in Budapest. She worked as a curator for international art in Ludwig Museum Budapest between 2006 and 2015, where she mostly focussed on the site- and situation specific practices of young and mid-career artists from the Central Eastern European region. In 2015, she joined acb Gallery in Budapest as artistic director, and also actively contributes to the publishing activity of acb Research Lab, with a focus on forgotten, neglected or ignored oeuvres of the Hungarian neo-avant-garde art. She participated in the organization of the first OFF-Biennále Budapest that took place in 2015 and was member of the curatorial team for its second edition held in Fall 2017. She is the co-founder of Easttopics, a platform and hub dedicated to contemporary art of Central Eastern Europe that is based in Budapest. She is also the curator of the next edition of the Tallinn Print Triennial, scheduled to open in early 2022 in Tallinn, Estonia. She completed her PhD in Art History in 2013 at Sorbonne University.
1Wolfgang Max Faust, Dies alles gibt es also. Alltag Kunst Aids. Ein autobiografischer Bericht [So there is all this. Everyday Art Aids. An autobiographical report], edition cantz, 1993, p. 217. (quotation translated by the artist).
2Katharina Roters (eds.) Hungarian Cubes. Subversive Ornaments in Socialism, with photographs by Katharina Roters, park books, Zürich, 2014. 
See: park-books.com/index.php?pd=pb&lang=en&page=books&book=557; and: cloud-cuckoo.net/fileadmin/issues_en/issue_38/abstract_roters_szolnoki.pdfissuu.com/szazadveg/docs/szazadveg_80_epiteszet

Katharina Roters and Sarhat Petrosyan (eds.) Utopia & Collapse. Rethinking Metsamor. The Armenian Atomic City, with photographs by Katharina Roters, park books, Zürich, 2018. 
See: park- books.com/index.php?lang=en&page=books&view=co&booktype=order_1_releasedate&subject=1&artist=all&author=all&pd=pb&book=921
3Between 2010 and 2019, I collaborated with media artist József Szolnoki. Our methodology was to work with archival, objectified documents that reveal transfers between ideological and cultural spaces, as well as transitional states. We tried to explore the way official and private interpretations in the cultural memory of societies and ideological systems compete with each other. In our exhibition Wunderblock (2019) we examined the construction and rewriting of personal, collective and national identity in the often turbulent social-historical circumstances of the 20th century. Exhibition views: modemart.hu/kiallitas/ujrairhato-tortenetek/ and: youtube.com/watch?v=AO6ko7C9tD0&feature=youtu.be
4Wolfgang Max Faust, Dies alles gibt es also. Alltag Kunst Aids. Ein autobiografischer Bericht [So there is all this. Everyday Art Aids. An autobiographical report], edition cantz, 1993, p. 265. (quotation translated by the artist).
5Image: Katharina Roters, Untitled, 2021, photograph. Courtesy of the artist.
6Image: Katharina Roters, Untitled, 1994, pigment on paper, 30 x 45 cm each. Courtesy of the artist.
7Image: Katharina Roters, Untitled II, 2009, oil on canvas, 150 x 165 cm. Courtesy of the artist.
8Image: Katharina Roters, Hungarian Cubes: Index I (compilation in conjunction with József Szolnoki), 2004-2012–2017, giclée print on dibond, 100x160 cm. Courtesy of the artist.
9Image: Katharina Roters, Untitled, 1993-, compilation, mixed media on paper. Courtesy of the artist.
10Image: Katharina Roters, from the series Anatomy of a dream, Yerevan, 2000, photography. Courtesy of the artist.
11Image: Katharina Roters, from the series Anatomy of a dream, Yerevan, 2000, photography. Courtesy of the artist.
12Image: Katharina Roters, from the series Anatomy of a dream, Yerevan, 2000, photography. Courtesy of the artist.
13Image: Katharina Roters, Untitled III, 2009, oil on canvas, 165 x 150 cm. Courtesy of the artist.
14Image: Katharina Roters, Body Panorama: role I, Cologne, 2011, oil on canvas, 160 x 400 cm. Courtesy of the artist.
15Image: Katharina Roters, Untitled, 2021, mixed media on paper, 19 x 26 cm each. Courtesy of the artist.
16Image: Katharina Roters, Untitled, 2017, pencil on paper, 21 x 15 cm. Courtesy of the artist.

– szül. 1969, képzőművész Budapesten és Jerevánban él. A düsseldorfi Művészeti Akadémián végzett festő szakon 1999-ben. Munkáiban archív dokumentumokkal foglalkozik, amelyek az ideológiai és kulturális terek közötti átjárásokat fedik fel. Projektjeiben – amelyek közül néhányat Szolnoki József médiaművésszel együttműködésben valósított meg – arra koncentrált, hogy a kulturális emlékezetben és az ideológiai rendszerekben hogyan versenyeznek egymással a hivatalos és a személyes értelmezések. Legújabb, Egy álom anatómiája című, a budapesti Mai Manó Házban 2020-ban bemutatott kiállításában Örményország változásban lévő, szövevényes történetét vizsgálta, ahol a nemzeti fantáziák, a technológiai fejlődés, a kulturális hagyományok, az újraírt építészeti és térbeli kódok egy folyamatosan változó portrét festenek a természetes és a városi tájakról. Hungarian Cubes: Subversive Ornaments in Socialism című könyve 2014-ben elnyerte a Frankfurti Könyvvásár és a Német Építészeti Múzeum DAM Architectural Book díját. 2016-ban kiállított a Velencei Építészeti Biennálén az örmény pavilonban.


Mi az út? – Ott van a szemed előtt. Akkor miért nem látom? Azért mert magadra gondolsz. Látod? Addig amíg olyan szavakat használsz, mint te vagy én, és olyan mondatokat mondasz, mint hogy te látod és én nem látom, nem fogod látni őt. Ha nincs többé én és te, akkor láthatja őt valaki? Ha nincs többé én és te, akkor ki akarja látni őt?1

Nehéz a művészetről gondolkodni, a művészet eszméjéről. Arról ami a művészet lehet, amit tehet, ahogyan élni lehet vele, minden bevett összefüggésével és feltételével együtt amelyeknek teljesülnie kell, ha sikeres akarsz lenni benne. Minden egyes médiumhoz amit használok, minden fázishoz, minden munkámhoz és projektemhez végtelen szó, párbeszéd, kapcsolódó kutatás, gondolat és értelmezés tartozik. Konstrukciók. Kötelező magyarázat. A kapcsolati háló felépítésére való hajlandóság. A besorolásra való kényszer. Szeretnének tudni rólam valamit, ezért “nőként”, egy társadalmi, politikai tárgyként kell meghatároznom magam, be kell kategorizálnom magam és meg kell neveznem a “művészetemet”. Mindig meg akarom érteni az eszközöket, amelyek segítenek abban hogy haladjak, hogy fejlődjek, hogy legitimizáljam a művészeti gyakorlatomat, de mind túl hamar ellankad mielőtt felemelhetném velük a kezem. Végső soron nem gondolkozom sokat mindezekről az ernyőfogalmakról, amik arra szolgálnak, hogy megmentsenek, mindent elfednek és lezárnak. Kezeljük őket, rendszereket hozunk létre, hatalmat gyakorlunk. Ez hatalom. A hatalomról szól. 

A mindennapi életemben, a “művészként” való létezésemben nincs rendszer, nincs jelentés, nincs hierarchia. Nincsenek meghatározott méretek vagy nézetek. A dolgok szét vannak terítve, amorfok, lényegtelenek. Azt gondolom hogy kellene lennie egy harcnak, de ehelyett visszavonulás van. Távol maradok. Oldalt. Ez egy legitim pozíció, azt gondolom. Visszavonulás mint elfoglalási kísérlet. Mégis mindig, újra és újra visszazuhanok, csúszom, sodródva, előre meghatározott rendszerekben. Aztán azt gondolom magamban, hogy most megvan, de amikor becsukom az ajtót és kinyitom a kezem, akkor kiderül hogy üres. Nem túl sok marad mindebből, inkább csak ballasztanyag, semmint valami amire valóban szükségem van. A saját hatalmamat akarom. 

De akkor mi marad? Mi az amit le tudnék írni? A lényeg keresése hirtelen nagyon banálissá válik. Lehet csak a tiszta vágy vezérel, hogy felemeljem a kezem a mindennapi létezésem kiterjedt mezején. Ez az élmény amit akarok, amire szükségem van. A forma alkotása és a formává válás élménye. 

A személyes, a legintimebb térben helyezem el magam, és megpróbálok elbújni benne. El akarok bújni, nem akarok mutatni vagy mondani semmit, semmiképp sem akarok láthatóvá válni. Ezen a ponton azonban, a saját határomon, amit folyamatosan próbálok lerombolni és újraépíteni, implodálok. Nem fontos, hogy az életemről, a testemről, a bőrömről, a tetteimről vagy a “művészetemről” beszélek, ezek felcserélhető kategóriák. Minden pontján ennek a kocsonyás, állónak tűnő sokaságban fontos, hogy felemeljem a kezem és kitegyem magam a formának. A határ formát alkot. De végül is nincs forma, és a meghittségem feloldódik újra és újra az általánosban, az időben és térben, és mindenben körülöttem. Megfoghatatlanul, egyszer csak összedőlnek, és én mindig itt vagyok jelen mindenben. A munkámat impulzusoknak látom. Megpróbálok megtanulni látni – egy bizonyos távolságból. Hogy kihámozzak valamit, amit csak én látok, hogy formát hozzak létre, mint egy kódot. Ez egy gyakorlat, hogy formát alkossak. A hatalmam a forma amit keresek, nem számít, hogy festek, vagy rajzolok vagy fotót készítek. 

A rajzolás a kezdetek óta velem van, mindig is ott volt. Az azonnalisága a közelségében nyilvánul meg, egy belső horgony. Távolság nélkül, minden fajta szabály nélkül, céltalanul folyik és mindig az aktuális érzékenységemnek a lenyomata. Elrejtem a rajzaimat, nem szeretem megmutatni őket. Az enyémek, és azért kellenek hogy én lássam magam bennük. Az ellentéte a fotográfia. Nekem az egy külső horgony, a lehető legnagyobb távolságban. Távolság kell nekem. Sokáig keresek és intenzívem dolgozom egy projekten. Találni akarok valamit amit csak én láthatok, az én vakfoltomat. Meg akarok ragadni a lényeget és ezt a fotográfiai munkáimmal akarom kidolgozni. Reduktív és sorozatos. A projektjeim kutatás alapúak2. Egy kapcsolódási pontot akarok létrehozni3. A legjobb esetben a fotós projektjeim önálló életre kelnek, leválnak rólam és én mint művész eltűnök. A festés a zsanér. Végtelen vágyakozás, a kudarc. A festés nem lehet sikeres, muszáj meghiúsulnia. Nekem ez a kísérlet. Határozatlanul, testetlenül vágyom a formára. Évekig tapogattam a vásznat, mintha csak bőr volna, az ujjaimmal és az ecsetemmel. Rá akartam erőltetni a formát a színre, de mindig kitér előle. Visszautasítja azt, hogy az én formám legyen. Egy folyamatosan ismétlődő kísérlet marad. 

Minden médiumnak megvannak a sajátos adottságai, kérdései, problémái, érzékenységei, amelyek rám vetődnek kikerülhetetlenül. Törődnöm kell velük és el kell fogadnom hogy elérjem a célomat. Vannak médiumok amikkel dolgozom, amelyekből próbálom kinyerni az áhított formát. A forma a tartás, a vég eszköze, a jelentés, az út előttem. Univerzális és mindig beteljesülésre vár. Azt akarja, hogy lássák, megtalálják és megváltsák. Újra és újra. Ez a megtestesülés és ez az enyém. Ez az ahogyan formát öltök: a vágyakozás arra, hogy formát öltsek, hogy formába öntsem, hogy formává váljak.

“Úgy írom ezt most hogy nem értettem meg a következményeket.  Még mindig a zűrzavarban vagyok.’

 Talán örökre így fogok maradni. – Amikor olvasom a szövegeimet, mindig felfedezem ezt a problémát. Azt mondom Eckehardnak: ‘Sok minden úgy hangzik, hogy nem tetszik.’ Azt válaszolja: ‘Csak komótosan, ez a te gondolkodásod.’ Érzem is. Egy utolsó szerkesztéssel valaki kitörölhetné mindezt. De akkor a könyv nem lenne többé egy folyamat. Nehéz elfogadni, hogy valami még nincs és talán soha nem is lesz.”45678910111213141516

A statement Katharina Roters és Kopeczky Róna művészettörténész együttműködésében született meg (2021).

Kopeczky Róna – szül. 1983, kurátor, művészettörténész, Budapesten él. 2006 és 2015 között a budapesti Ludwig Múzeum nemzetközi művészetért felelős kurátoraként dolgozott, ahol elsősorban a közép-kelet-európai régió fiatal és középgenerációs képzőművészeinek hely- és helyzetspecifikus művészeti gyakorlatával foglalkozott. 2015-től a budapesti acb Galéria művészeti vezetőjeként dolgozik, és a magyar neoavantgárd művészet elfeledett, elhanyagolt életműveinek kutatásával az acb Research Lab publikációs tevékenységéhez is aktívan hozzájárul. 2015 elején csatlakozott az első OFF-Biennále Budapest csapatához, és tagja volt a 2017 őszén megrendelésre kerülő második OFF-Biennále Budapest kurátori csapatának. A közép- és kelet európai kortárs művészeti szcénára fókuszáló Easttopics platform/hub társalapítója és társvezetője. Jelenleg a következő, 18. Tallinni Print Triennále kurátoraként is dolgozik. PhD fokozatát a Sorbonne Egyetemen szerezte 2013-ban.
1Wolfgang Max Faust, Dies alles gibt es also. Alltag Kunst Aids. Ein autobiografischer Bericht  [Tehát van mindez. Hétköznapok, Művészet, AIDS. Önéletrajzi jelentés], edition cantz, 1993, 217. o. (az idézetet a művész fordította).
2Katharina Roters (eds.), Hungarian Cubes. Subversive Ornaments in Socialism, szerkesztette és a fotókat készítette Katharina Roters, park books, Zürich, 2014. 
Lásd: park-books.com/index.php?pd=pb&lang=en&page=books&book=557; cloud-cuckoo.net/fileadmin/issues_en/issue_38/abstract_roters_szolnoki.pdf; issuu.com/szazadveg/docs/szazadveg_80_epiteszet

Katharina Roters és Sarhat Petrosyan(eds.), Utopia & Collapse. Rethinking Metsamor. The Armenian Atomic City,  Katharina Roters fotóival, park books, Zürich, 2018. 
Lásd: park- books.com/index.php?lang=en&page=books&view=co&booktype=order_1_releasedate&subject=1&artist=all&author=all&pd=pb&book=921
32010 és 2019-ben együttműködtem Szolnoki József médiaművésszel. A módszerünk az volt, hogy archív, tárgyiasított dokumentumokkal dolgoztunk, amelyek felfedik az átjárásokat az ideológiai és a kulturális terek között, valamint a változásban lévő állapotok között. Azt próbáltuk felfedezni, hogy hogyan feszülnek egymásnak a hivatalos és a személyes értelmezések a kulturális emlékezetben a társadalomban és az ideológiai rendszerekben. A Wunderblock (2019) című kiállításunkban a személyes, a nemzeti és a kollektív identitás felépítését és újraírását vizsgáltuk a huszadik század gyakran zavaros körülményei között. 
Lásd: modemart.hu/kiallitas/ujrairhato-tortenetek/ és youtube.com/watch?v=AO6ko7C9tD0&feature=youtu.be
4Wolfgang Max Faust, Dies alles gibt es also. Alltag, Kunst, Aids. Ein autobiografischer Bericht [Tehát van mindez. Hétköznapok, Müvészet, AIDS. Önéletrajzi jelentés], edition cantz, 1993, 265. o. (az idézetet a művész fordította).
5Kép: Katharina Roters, Cím nélkül, 2021, fotó. A művész jóvoltából.
6Kép: Katharina Roters, Cím nélkül, 1994, pigment, papír, 30 x 45 cm egyenként. A művész jóvoltából.
7Kép: Katharina Roters, Cím nélkül II., 2009, olaj, vászon, 150 x 165 cm. A művész jóvoltából.
8Kép: Katharina Roters, Hungarian Cubes: Index I. (gyűjtés Szolnoki Józseffel), 2004-2012/2017, giclée print dibondon, 100 x 160 cm. A művész jóvoltából.
9Kép: Katharina Roters, Cím nélkül, 1993-, gyűjtés, vegyes technika, papír. A művész jóvoltából.
10Kép: Katharina Roters, az Egy álom anatómiája c. sorozatból, Jereván, 2000, fotó. A művész jóvoltából.
11Kép: Katharina Roters, az Egy álom anatómiája c. sorozatból, Jereván, 2000, fotó. A művész jóvoltából.
12Kép: Katharina Roters, az Egy álom anatómiája c. sorozatból, Jereván, 2000, fotó. A művész jóvoltából.
13Kép: Katharina Roters, Cím nélkül III., 2009, olaj, vászon, 165 x 150 cm. A művész jóvoltából.
14Kép: Katharina Roters, Body Panorama: role I., Köln, 2011, olaj, vászon, 400 x 160 cm. A művész jóvoltából.
15Kép: Katharina Roters, Cím nélkül, 2021, vegyes technika, papír, 19 x 26 cm egyenként. A művész jóvoltából.
16Kép: Katharina Roters, Cím nélkül 2017, ceruza, papír, 21 x 15 cm. A művész jóvoltából.