Katarina Šević
– born in 1979, Novi Sad, Serbia, is an artist, designer, editor, publisher and mother. Šević inhabits different places and languages: she was born in Yugoslavia, was educated in Budapest, and is currently working in Berlin. Her artistic practice unfolds in performance, video, objects, costumes and publication projects. She orchestrates texts, books, historical materials, locations and archival documents in order to question and reframe established canons and prevalent historical narratives. She has participated in diverse collaborative projects, and has worked together with the artist duo Tehnica Schweiz. She initiated and co-founded two independent art spaces in Budapest, the artist-run space DINAMO (2003-2006) and IMPEX – Contemporary Art Provider (2006-2008). She also co-edited and published several books thematising future narratives such as ‘Die Planung’ (2007), ‘We are not ducks on a pond, but ships at sea’ (2010) and most recently an experimental collective publication entitled ‘On the Same Page’ (2022) that premiered at documenta fifteen.
I got interested in art at an early age, as a young adolescent, in the early ‘90s, at a time when civil war raged throughout Yugoslavia and the country, society and identities fell apart. Only later did I realise how exceptional it is to develop an early thinking about making art and art’s purpose outside (seemingly) stable coordinates such as defined art canon, institutional framework, galleries, etc. – and without taking things for granted. This influence continued, in a way, also after I moved to Budapest to study at the Intermedia Department of the University of Fine Arts, where the atmosphere was dominated by the neo-avant-garde and conceptual thinking of the ‘70s and ‘80s. During and after my studies, I was involved in creating artist-run spaces in order to be able to deepen the contact with art, and make space for artists whose practice was primarily defined by social engagement, activism, and questioning the purpose of art. I still think self-organization carries great importance if we wish things to change in the society.
Paradoxically, it is the instability I can relate to the most: conflicting identities, uncertainty, unresolved matters, foreignness – all of these deeply influence the way I think and my artistic method, but also push me to look for new ways of working and new places for art. Almost all of my practice appears both outside1 and inside of the (traditional) exhibition spaces. I love exhibitions, museums – they are, they have always been a safe place, but I am also curious how art functions in other public realms.
How we live together and how we design, name, order and share this experience is what I have been inquiring about in my works. In the performance Social Motions (2007)23, staged in Skulturenpark Berlin, I experimented with the phenomena of mass patterns and motions of different scales, defined by our cultures/ideologies or everyday habits. My interest was to understand the common element of mass situations regardless of whether they were orchestrated and ordered or spontaneous and self-organized.
I often consider my interdisciplinary roles and identity/ies. While examining the interconnectedness of art, design and society, the notion of Craft became one of my central points of interest and focus. My work entitled News from Nowhere45 is a series of handmade, stained and polished wood objects dealing with various views on craft (craftsmanship) and its relation to/role in contemporary society. Most of the objects have an almost-familiar feel to them as they employ associative and narrative aspects of particular iconographies and defunct symbols of collective knowledge and memory. In some other works, often escaping easy definitions, the objects I create serve as performance props, costumes or exhibits.
I see exhibiting is only one of the ways I can contribute to our society, I initiated, co-edited, designed and published several books examining and documenting the potentials lying outside the established, institutional and state-organized structures6.
I think that artists should always rethink their role, not lull in confirmed situations and experiment with non-established fields or with a new language in order to escape conservatism.
The complexity of the notion of Independence or Autonomy is another important issue for me. More precisely, the fact that we are never fully independent, autonomous, and that we always, to some extent, co-depend, co-exist in communities, families, relationships, societies, countries. Yet there is permanent struggle for ‘independence’ somewhere, or maintenance of some sort of ‘independence’ status. It’s a constant quest. This explains why I find both individual work and collective / collaborative ways to be important. The Curfew (2017)7 is a large-scale collaborative performance project that I developed with Gergely László (member of the collective Tehnica Schweiz) and that was played in the streets of Budapest. It deals with the issues of power, violence and the abuse of power to silence people from speaking out. Staged as a street play, The Curfew is an alternative form of public demonstration8910.
In my point of view, nowadays, feminist struggle is not exclusively a female issue and it is connected with other forms of oppression and violence, such as nationalism or racism for example. Even though I have been lucky to grow up in a family where the basic feminist principles and values were obvious, I still discover the complexity, scatteredness and vastness of the questions we call, or should call feminist.
Most recently, it is the topic of motherhood and parenting which brings together mental, emotional and physical spheres, as the biggest, highly individual but also collective work that still remains invisible and not properly recognized in our society, and pretty much ignored in the art system.
I believe that an artist should not and cannot represent a nation or a state, because the very essence of art contradicts the ideas of nation state and borders. It amazes me how the ways we organise and name ourselves are limited in comparison with the complexity of our thoughts and feelings. It is precisely these situations that I explore in my work – how we deal with (or even take part in) structures and norms that society imposes on us. For me, art is and has always been a language that enables me to function in the world and ask the right questions11121314.
The statement is a collaboration between the artist and art historian Viktória Popovics (2022).
1E.g.: Immigration Office, abandoned socialist open-air stage, urban wasteland, etc.2Image: Katarina Šević, Social Motions, 2007, performance, still from the video documentation. Courtesy of the artist.
3Image: Katarina Šević, Social Motions, 2007, performance, photo documentation. Courtesy of the artist.
4Image: Katarina Šević, News from Nowhere, 2009-ongoing, object, wood, lack, dimensions variable. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
5Image: Katarina Šević, News from Nowhere, 2009-ongoing, object, wood, lack, dimensions variable. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
6See: https://issuu.com/katarina_sevic.
7Image: Katarina Šević and Gergely László, The Curfew, 2017, performance photo documentation, OFF-Biennále Budapest, 2017. Photo by Boglárka Zellei, courtesy of the artists.
8Image: Katarina Šević, The Curfew, 2016, costume ideas, collage on paper, 21x29,7 cm. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
9Image: Katarina Šević, The Curfew, 2016, costume ideas, collage on paper, 21x29,7 cm. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
10Image: Katarina Šević, The Curfew, 2016, costume ideas, collage on paper, 21x29,7 cm. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
11Image: Katarina Šević and Tehnica Schweiz, Alfred Palestra, 2014, performance photo documentation, Lycée Emile Zola, Rennes, Rennes Biennial, Play Time / Les Ateliers de Rennes. Courtesy of the artists.
12Image: Katarina Šević and Tehnica Schweiz, Alfred Palestra, 2014, objects (wood, brass, leather, textile), books, dimensions variable, installation view, FRAC Bretagne, Rennes Biennale, Play Time / Les Ateliers de Rennes. Courtesy of the artists.
13Image: Katarina Šević and Tehnica Schweiz, Alfred Palestra – Monument, 2014, object, wood, brass, 200x70 cm. Courtesy of the artists and acb Gallery, Budapest.
14Image: Katarina Šević and Tehnica Schweiz, Alfred Palestra – Backhead Mask, 2014, object, wood, 45x25 cm. Courtesy of the artists and acb Gallery, Budapest.
– szül. 1979, Újvidék (Szerbia). Különböző helyek, nyelvek és kultúrák között mozog: Jugoszláviában született, Budapesten végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakán, 2010-óta pedig Berlinben él és dolgozik. Alkotói gyakorlata mediálisan sokrétű, tárgyakból, jelmezekből, performanszokból, történetekből, és azok dokumentációjából épül fel. Számos közösségi együttműködésen alapuló projektben vett részt, elsősorban a Tehnica Schweiz (László Gergely és Rákosi Péter) alkotópárossal. Előszeretettel dolgozik archív anyagokkal, szövegekkel, történetekkel, munkái a uralkodó eszméket, kánonokat és rögzített történelmi narratívákat kérdőjelezik meg. Különféle független projektek és kezdeményezések fűződnek a nevéhez, mint a DINAMO artist run space (2003-2006), az IMPEX – Kortárs Művészeti Szolgáltató (2006-2008). Számos közösségi formában szerkesztett kiadványban közreműködött, mint a jövő-narratívákat tematizáló Die Planung (2007); Nem kacsák vagyunk egy tavon, hanem hajók a tengeren (2009), vagy a legújabb On the Same Page (2022) c. kollektív alapon szerkesztett kiadvány, mely a 15. kasseli documentán debütált.
A kilencvenes évek elején, tinédzserként kezdtem el érdeklődni a művészet iránt, amikor a délszláv háború tombolt, és nemcsak Jugoszlávia hanem a nemzeti identitás is éppen széthullóban volt. Csak később tudatosult bennem, hogy mennyire kivételesművészetről és annak céljáról gondolkodni egy olyan helyzetben, amikor nincsnek rögzült viszonyítási pontok , se művészeti kánon, se stabil intézményrendszer, se galériák. Ráadásul úgy, hogy egzisztenciálisan is minden bizonytalan, a jövő kiszámíthatatlan Ezzel az alapvető tapasztalattal kerültem Budapestre és kezdtem meg tanulmányaimat a Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakán, amelynek atmoszféráját a hetvenes és a nyolcvanas évek neoavantgárd és a konceptuális művészeti gondolkodása határozta meg. Már tanulmányaim alatt (majd később is), az alternatív, intézményrendszeren kívüli lehetőségeket kerestem. Olyan artist-run space-ekben vállaltam aktív szerepet, ahol a társadalmi elkötelezettség, aktivizmus és a művészet céljának megkérdőjelezése volt a meghatározó. A mai napig hiszek abban, hogy az önszerveződésnek nagyon fontos szerepe lehet a társadalmi változások katalizálásában. Paradox módon éppen a bizonytalanság az, amihez a leginkább tudok kapcsolódni: ellentmondásos identitások, labilitás, megoldatlan kérdések, idegenség – mindezek nagymértékben befolyásolják a gondolkodásomat és a módszereimet, ugyanakkor arra is késztetnek, hogy új utakat és helyeket találjak a művészetnek. A munkám egyszerre van jelen hagyományos kiállítóterekben és azokon kívül1. Szeretek kiállításban gondolkodni és a múzeum maga is egy biztonságos helyet jelent számomra, ugyanakkor az is foglalkoztat, hogyan tud működni a művészet a nyilvános térben.
Hogyan élünk együtt, hogyan alakítjuk, nevezzük meg, rendszerezzük és osztjuk meg ezt az élményt? – munkáimban ezekre a kérdésekre keresem a választ. Social Motions23 című, a berlini Skulpturenparkban bemutatott performanszomban a kultúra, az ideológiák és a mindennapi szokásaink által meghatározott mintázatokkal és különböző léptékű mozgásokkal kísérleteztem. Arra voltam kíváncsi, hogy mi az, ami emberek tömegeit megmozgatja, függetlenül attól, hogy megrendezett, spontán, vagy önszerveződő módon jött-e létre az adott demonstráció vagy megmozdulás.
Művészként a különböző interdiszciplináris szereplehetőségeim és az általam megélt különböző identitások egyaránt meghatározzák gondolkodásomat. A művészet, design és társadalom összefüggéseinek vizsgálata során a craft, azaz a hagyományos kézművesség került a fókuszomba. A News from Nowhere45 című munkám kézzel készült, csiszolt és pácolt fa tárgyak sorozata, amely a kézművességgel és annak jelenkori társadalomhoz fűződő kapcsolatával foglalkozik. A legtöbb tárgy szinte ismerős, mert a kollektív tudás és emlékezet mára eltűnőben lévő, asszociatív és narratív ikonográfiáját ábrázolják. Más munkáimban a tárgyak – sokszor pont amiatt, hogy ne lehessen őket bekategorizálni – performansz kellékként, jelmezként vagy kiállítási tárgyként jelennek meg. A munkák bemutatása csupán egy módja a társadalmi szerepvállalásnak: több könyvet is szerkesztettem, terveztem és publikáltam, amelyekben a bevett, intézményes és államilag szervezett struktúrákon kívül rejlő lehetőségeket vizsgáltam6. Művészként folyamatosan újra kell gondolnom saját szerepemet, hogy ne kerüljek kényszerhelyzetekbe, hogy legyen lehetőségem nem szokványos területeken is kipróbálni magamat vagy épp egy új nyelvvel kísérletezni. Ez a szemlélet segíthet progresszívnek maradni és elkerülni a konzervativizmus csapdáját.
A függetlenség vagy autonómia fogalmának összetettsége szintén egy meghatározó kérdés számomra. Pontosabban az a tény, hogy sosem vagyunk teljesen függetlenek, mert valamilyen módon függünk vagy együtt létezünk közösségekben, a családban, kapcsolatokban, társadalomban vagy egy országban. Mégis folyamatosan küzdünk azért, hogy függetlenek lehessünk – ez egy folyamatos útkeresés. Mindez azt is megmagyarázza, hogy miért tartom fontosnak mind az önálló mind pedig a kollektív vagy kollaboratív munkát. A Csendrendelet (2017)7 egy kollaboratív performansz, amelyet László Gergellyel (A Tehnica Schweiz művészkollektíva tagja) közösen találtunk ki. A performansz Budapest utcáin zajlott, a hatalom, az erőszak és a hatalmi visszaélés kérdését vetette fel, azt, hogy hogyan lehet elhallgattatni az embereket. A Csendrendelet az utcai tüntetés alternatív formájaként is értelmezhető8910.
A feminizmus összetettsége, az ezzel kapcsolatos kérdések sokrétűsége régóta foglalkoztat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan családban nőttem fel, ahol a feminista elvek és értékek magától értetődőek voltak. Az egyenjogúságért folytatott küzdelem azonban nem kizárólag nőket érintő probléma, ugyanis az elnyomás és az erőszak számos más formája is kapcsolódik hozzá, mint például a nacionalizmus vagy a rasszizmus. Az anyaság és a gyermeknevelés mentális, érzelmi és fizikai dimenziója szintén foglalkoztat. Ez az egyik legnagyobb egyéni és kollektív munka, amely láthatatlan, alulértékelt és nem megfelelő helyen kezelt sem a társadalomban, sem a művészeti világban. Ezek a témák ugyan nem jelennek meg közvetlen módon a projektjeimben, mégis meghatároz mindent, amit és ahogyan alkotok, vagy éppen nem alkot(hat)ok.
Egy művész nem képviselhet egy nemzetet vagy államot, hiszen a művészet lényege, hogy a nemzetállamok és határok eszméje fölött áll. Meglepő, hogy annak ellenére, mennyire összetettek a gondolataink és érzéseink, mennyire korlátozott módon tudjuk megszervezni és kifejezni magunkat. Munkámban ezeket a helyzeteket vizsgálom: hogyan kezeljük a társadalom által ránk kényszerített struktúrákat és normákat, vagy éppen, hogyan veszünk részt azok kialakításában. Számomra a művészet mindig is egy olyan nyelv volt, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolódjak a világhoz és hogy feltegyem a megfelelő kérdéseket11121314.
A statement a művész és Popovics Viktória művészettörténész együttműködésében valósult meg (2022).
1Például bevándorlási hivatal, elhagyatott szocialista szabadtéri színpad, ruderális helyszínek, stb.2Kép: Katarina Šević, Social Motions, 2007, performansz, állókép a videó dokumentációból. A művész jóvoltából.
7Kép: Katarina Šević és László Gergely, Csendrendelet, 2017, performance fotó dokumentáció, OFF-Biennále Budapest, 2017. Fotó Zellei Boglárka, a művészek jóvoltából.
