Andi Schmied
– born in 1986, An artist and architect based in Budapest. In her work, she uncovers unexpected human behaviors and urban anomalies – places that, for one reason or another, do not follow general urban logic, yet remain part of our cityscape. These vary from areas that have deviated far from their originally planned function, utopian architectures or spaces of privilege. For exhibitions and performances, she draws from her background in architecture and industrial fabrication to present site-specific environments or create artist books. After participating in residency programs in the United States, UK, the Netherlands and Japan, Schmied has just published a new book, Private Views, and started a longer research project on the architecture of affluence.
I have always been yearning for the unknown; that is how I ended up studying in London, Barcelona and Tel Aviv – and this same desire was the driving force to spend extensive amounts of time on residencies in China, Japan, USA, Holland and back in the UK. As a result, this mash of stimuli has profoundly influenced my visual taste and the way I think about cities and society.
I trained as an urban designer, but I failed to become one – I’ve always had problems with the mechanisms of how the profession works. It is mostly about building new, pouring concrete everywhere, and with all that, maintaining the status quo – Instead of a radical restructuring of the existing.
So in the absence of a more effective way of transforming cities to my liking, I found comfort in at least trying to highlight the systems and architectural forms that are responsible for the growing inequality of the distribution of privileges.
In many ways, my projects are similar one to another. They all talk about weird things that we live with and are framed from the perspective of architecture. I detach things from their original contexts, exaggerate them and turn this almost caricature version of the original phenomenon into a new reality. When I design an installation I invite people to literally walk into the space and experience this world themselves. In this sense, while dealing with different subjects, my work is a continuum.
Most of my projects are a result of longer trips to places that were previously unknown to me. After arrival, I usually start by walking a lot and documenting everything that interests me. After that, I go through the resulting archive of images, and slowly start to see what my focus is.
For one project, entitled Noguchi Town1, I extracted architectural elements and events within the contemporary Japanese cityscape that made no rational sense: stairs that lead nowhere, balconies without an entrance, walled-up faucets, detailed ornamentation in hidden spots, reindeers eating bananas in public toilets2, and people vacuuming the forest. I modeled and filmed these things to construct a utopian town, where nothing can be described by the notion of rational operation. It would be nice if our cities would be (just a bit) more like that.
For another project, which resulted in my first artist book entitled Jing Jin City3, I spent an extensive amount of time in a small town called Jing Jin – a luxury resort halfway between Beijing and Tianjin with an 800-rooms Hyatt Regency, and approximately four thousand mansions sprawling across a prefabricated landscape. The only thing missing was the residents. Jing Jin is a project by the municipality of Tianjin, and therefore, though mostly empty, it is well taken care of by an army of security guards and gardeners. For the project, I made installation in five of the villas and documented the life of the town. As a result, together with the artist Lawrence Lek, I self-published an artist book in 2015. The book works as a three-part travelogue, in which we depicted Jing Jin City as a fictional landscape where in an imagined future, caretakers would take over the mansions they were supposed to be guarding.
In my most recent project and book, Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan4, I take this way of exploration one step further. All of us want to see Manhattan from above, but very few can do it from their own living room56. For the duration of the project I posed as an apartment-hunting Hungarian billionaire7, to access and document Manhattan’s most exclusive high-rise properties. The result is a very visual, album-size artist book, recently published by VI PER Gallery (Prague), with essay contributions of experts in different fields, and in which the (very) problematic nature of all these private views are highlighted.
Although I happen to be a female artist it is not at the core of my work. If anything, I abuse my femininity while constructing my projects. For example in Private Views, I used (and abused) all the stereotypes associated with being the wife of an ultra-high-net-worth individual: I constructed this fictional character, Gabriella8, based on grounded research of many aspects of potential lifestyle choices for someone in this sphere of society.
But I much rather approach things from the perspective of architecture, and through this, I talk about how society is organized, which is a very political subject in itself. And while I like to leave a large space for interpretation, I really enjoy working together with curators or art critics who put my work into a larger context. From that point on, I leave it to the audience; some will see my art as a large playground or a collection of funny gags, while others as a critique of the current organizational forms of spatial practices. The fun thing for me is that all of those make sense.
The statement was written in collaboration with curator Andrea Soós (2021).
1Image: Andi Schmied, installation view of the exhibition “Noguchi Town”, Trapéz Gallery, Budapest. Photo: Dávid Biró. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.2Image: Andi Schmied, Untitled, 2015, giclée print, 50x75 cm. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
3Image: Andi Schmied, Grass House, 2014, giclée print, 50x75 cm. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
4Image: Andi Schmied, Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan, 2021, published by VIPER Gallery. Courtesy of the artist.
5Image: Andi Schmied, 432 Park Avenue, 2020, from the book Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan, 2021, published by VIPER Gallery. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
6Image: Andi Schmied, 432 Park Avenue, 2020, from the book Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan, 2021,published by VIPER Gallery. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
7Image: Andi Schmied as her alter ego, Gabriella Schmied during a viewing in 2016. Courtesy of the artist.
8Image: Andi Schmied as her alter ego, Gabriella Schmied during a viewing in 2016. Courtesy of the artist.
– szül. 1986 – budapesten élő művész, építész. Munkájában az emberi viselkedés váratlan formáit és városi anomáliákat tár fel – olyan helyeket, amelyek valamilyen oknál fogva nem követik a megszokott városi logikát, mégis a városkép részei. Ezek lehetnek olyan helyek, amelyek eltérnek eredetileg tervezett funkciójuktól, utópisztikus architektúrák vagy akár a privilégium terei is. Kiállításaihoz és performanszaihoz építészeti és ipari tervezéssel kapcsolatos hátteréből merít inspirációt és különböző helyszínekre adaptált tereket és művészkönyveket hoz létre. Miután az Egyesült Államokban, az Egyesült Királyságban, Hollandiában és Japánban rezidencia programokon vett részt, nemrégiben megjelent Private Views című új könyve, és egy hosszabb távú, a luxus építészetéről szóló kutatási projekten is dolgozik.
Mindig is vágyódtam az ismeretlen után; így végül Londonban, Barcelonában és Tel Avivban tanultam, és ugyanez a vágy volt az a mozgatóerő, hogy hosszabb időt töltsek Kínában, Japánban, az Egyesült Államokban, Hollandiában és az Egyesült Királyságban rezidencia programok keretében. Az ingerek elegye, mely e különböző helyeken ért, mélyen befolyásolta vizuális ízlésemet, valamint a városokról és a társadalomról való gondolkodásomat.
Várostervezőnek tanultam, de nem sikerült azzá válnom, mindig is voltak problémáim a szakma működésének mechanizmusával. Mindez leginkább arról szól, hogy mindenhova betont öntenek és újat építenek a status quo fenntartása érdekében, a már meglévő építészeti környezet radikális átalakítása helyett.
Tehát a városok hatékonyabb, kedvemre való átalakítása helyett abban találtam örömöt, hogy igyekszem hangsúlyozni azokat a rendszereket és építészeti formákat, amelyek felelősek a kiváltságok elosztásának növekvő egyenlőtlenségéért.
A projektjeim sok szempontból hasonlóak egymáshoz. Mind furcsa dolgokról szólnak, amelyekkel együtt élünk az építészet szemszögéből keretezve. A dolgokat leválasztom eredeti kontextusukról, eltúlzom és új valósággá alakítom az eredeti jelenség már-már karikírozott változatát. Amikor installációt tervezek, arra invitálom az embereket, hogy szó szerint lépjenek be a térbe, és tapasztalják meg maguk ezt a világot. Ebben az értelemben, miközben különböző témákkal foglalkozom, a munkámra jellemző egy fajta állandóság.
A legtöbb projektem számomra addig ismeretlen helyekre való utazások hatására jött létre. Érkezés után általában azzal kezdem, hogy sokat sétálok és dokumentálok mindent, ami felkelti a figyelmem. Ezt követően végig pörgetem a képarchívumot, és lassan kitisztul, hogy mire fogok koncentrálni.
A Noguchi Town1 című projektemhez építészeti elemeket és jelenségeket emeltem ki a kortárs japán városképből, amelyekben semmi ésszerűség nem volt: lépcsők, amelyek sehova sem vezetnek, bejárat nélküli erkélyek, befalazott csapok, részletes díszítés rejtett helyeken, banánt fogyasztó őzikék egy nyilvános WC-ben2 és erdőt porszívózó emberek. Ezeket a dolgokat úgy modelleztem és filmeztem, hogy egy utópikus várost építsek, ahol semmit sem lehet leírni a racionális működés fogalmával. Jó lenne, ha városaink (csak kicsit is) inkább ilyenek lennének.
Egy másik projekt alkalmával, amelyből az első művészkönyvem, a Jing Jin City3 született, hosszú időt töltöttem egy Jing Jin nevű kisvárosban. Ez egy luxus üdülőhely Peking és Tianjin között félúton, egy 800 szobás Hyatt Regency hotellel, és körülbelül négyezer kastéllyal egy megtervezett tájon. Csupán a lakók hiányoztak. A Jing Jin Tianjin önkormányzatának projektje, ezért, bár többnyire üres, a biztonsági őrök és kertészek hada alaposan gondját viselik. A projekthez öt különböző villában készítettem installációt, és dokumentáltam a város életét. Ennek eredményeként Lawrence Lek képzőművésszel együtt 2015-ben egy saját kiadású művészkönyvet jelentettem meg. A könyv egy háromrészes útleírás, amelyben Jing Jin városát kitalált tájként ábrázoltuk, ahol az elképzelt jövőben a gondnokok vennék át azokat a villákat, amelyeket őrizniük kellett volna.
Legutóbbi, Private Views: A High-Rise Panorama of Manhattan4, című projektemben és könyvemben egy lépéssel tovább haladok a felfedezés ezen útján. Mindannyian szeretnénk Manhattant felülről látni, de nagyon kevesen tudják megtenni ezt a saját nappalijukból56. A projekt során lakásvadász magyar milliárdosnak7 adtam ki magam, hogy hozzáférhessek és dokumentálhassam Manhattan legexkluzívabb sokemeletes ingatlanjait és a kiváltságosok elé táruló kilátásokat a luxuslakásokból. Az eredmény egy albumméretű könyv, amelyet nemrég a VIPER Galéria (Prága) adott ki különböző szakértők esszéivel együtt, és amelyben a kilátások olykor nagyon is problémás természetére is fény derül.
Bár nő vagyok, ez nem áll a munkám középpontjában. A nőiességemmel inkább visszaélek a projektjeim sorám. Például a Private Views-ban felhasználtam (és ki is használtam) minden sztereotípiát, amely ahhoz kapcsolódik, hogy egy ultragazdag férfi felesége vagyok. Alapos kutatás segítségével hoztam létre ezt a kitalált karaktert, Gabriellát8, mely során több szempontból is megvizsgáltam egy, a társadalom ezen rétegéből származó nő lehetséges életmódját és választásait.
De sokkal inkább az építészet szemszögéből közelítem meg a dolgokat, és ezen keresztül beszélek a társadalom szerveződéséről, ami már önmagában is kifejezetten politikus téma. Bár szeretek nagy teret hagyni az értelmezésnek, nagyon szeretek együtt dolgozni olyan kurátorokkal vagy művészeti kritikusokkal is, akik a munkámat tágabb kontextusba helyezik. Ezután a közönségre bízom hogy mit látnak a munkámban. Vannak, akik a művészetemet egy nagy játszótérként vagy vicces gegek gyűjteményeként érzekelik, míg mások a tér rendezésének jelenlegi gyakorlatainak kritikájaként értelmezik. Számomra szórakoztató, hogy ezek mind igazak lehetnek a munkámra.
A statement Schmied Andi és Soós Andrea kurátor együttműködésében jött létre (2021).
1Kép: Schmied Andi, a “Noguchi Town” c. kiállítás enteriőr képe, Trapéz Galéria. Fotó: Biró Dávid. A művész és a Trapéz galéria jóvoltából.
