Zsófia Keresztes
– born in 1985. She graduated in 2010 from the painting department of the Hungarian University of Fine Arts. During her university years, she experimented with transfering plane image into 3D space and created textile architectures. In her art, the complex and plastic system of fusing iconographic shapes is coupled with the formal language and references of the “millennial” generation. Her works can be interpreted as embodied mosaics that uniquely combine sensuality and virtuality, analogue and digital, real and surreal: creating an archaic yet contemporary visual language that revolves around issues of the subject’s identity. As an outstanding talent of her generation, she has participated in many international solo and group exhibitions and biennials in recent years, and will represent Hungary at the 59th Venice Biennale in 2022 with her exhibition entitled After Dreams: I Dare to Defy the Damages. Most recently, the Ludwig Museum in Budapest, the 15th Lyon Biennale and the Institut d’art contemporain de Villeurbanne presented her sculptures and installations. She also took part in the exhibitions of Domaine Pommery in Reims, Kim? In Riga, BOZAR in Brussels, Bunkier Sztuki in Kraków, Meetfactory and Karlin Studios in Prague, Künstlerhaus- Halle für Kunst und Medien in Graz and the Trafó Gallery in Budapest. Keresztes lives and works in Budapest.
Portrait of the artist by Dávid Biró.
After university, I experimented a lot with the formability of paper and my installations were mostly ephemeral. However, the year 2016 brought a change in my art, when I found the polystyrene material which is still the basic material of my sculptures, as well as the glass mosaic that forms their shell structure. During this period, a more abstract, amorphous formal language became characteristic of my work; it gave a form to the stations of shaping personality and of the experiences that would influence them.
I want to capture these forms as if they were constantly changing bodies, and to convey a kind of fluidity that has no boundaries. I see these bodies as being able to embrace any object or other body around them with the reflective surface of the mosaic. They can flow into each other, digest, destroy, and recreate themselves. There is something cannibalistic in this cycle that can be traced back to the perpetual hunger for information, consumption, and fear of passing that characterizes our virtual existence, which is why we want to leave constant traces in this easily formable digital space.
Somehow I am instinctively attracted to organic forms, perhaps because they create the illusion of spontaneity while still carrying a system already encoded in them. Many times I feel that these proliferating bodies look as if they were growing on their own, as if there was some pre-ordered secret form in these materials, and I adapt to that. It is as if revealing these forms would be an exploration, an autopsy when the forms emerge like the internal organs of a living being.
Symmetry is a recurring principle that defines forms in my work. It helps me to display the tensions and dualities that usually occupy my thoughts. The duality of our virtual and real existence, and how they merge, forming a new, third type of hybrid existence. Our ambivalent relationships with others, as well as our constant need to connect, showing a possible path to self-knowledge, but at the same time making us dependent and vulnerable. Furthermore, our internal conflicts resurface in which we are both allies and enemies of ourselves, depending on how we evaluate our certain decisions, and how we make judgments over ourselves. To me, these statues are like 21st century totems, but are much more human, more fallible than the once inaccessible, unearthly creatures. Their vulnerability is evident, for example, in a self-destructive sphinx wearing drops of failure as a piece of jewellery or a figure that cherishes its own grievances leaning against a wall shaping its own prison.
Precision has always been hard for me, it is very tiring when I have to pay attention to something like that. This is why I really like working with mosaics, because the technique itself carries a logical system and helps smuggle back some stricter geometry into the sculptures. It draws a square grid on the skin of these undulating shapes, thereby also displaying a dimension within the sculpture that looks like an indecipherable code. The soft, wavering shapes seem to be given a kind of protection system, a shell that cannot be penetrated, yet they can sniff anything through their glittering surface. Like an infinite number of small information panels lined up on top of each other on the sculptures, and depending on which one gets a little light, it shows its shape and even sets the form in motion. In these intermingles, I can identify some analogies between the structure of our personality and our human relationships1234567.
The statement was written in collaboration with curator and art historian Mónika Zsikla (2021).
1Image: Zsófia Keresztes, Sphinx, 2020, installation view from the exhibition “Conquered Storage”, Parthenón.fríz Room, Academy of Fine Arts, Budapest, photo Dávid Biró. Courtesy of the artist.2Image: Zsófia Keresztes, Solitary Confinement, 2020, installation view from the exhibition “Conquered Storage”, Parthenón.fríz Room, Academy of Fine Arts, Budapest, photo Dávid Biró. Courtesy of the artist.
3Image: Zsófia Keresztes, exhibition “Sticky Fragility”, 2018, installation view, Gianni Manhattan, Vienna, photo Simon Veres. Courtesy of the artist.
4Image: Zsófia Keresztes, Altar (Sharing Our Final Belongings), 2018, styrofoam, rope, glue, grout, glass mosaic, textile dye, felt, expanding foam, 200 x 62 x 220 cm, photo Dávid Biró. Courtesy of the artist.
5Image: Zsófia Keresztes, “Facing Enemies, Melting Opposites”, 2018, installation view, Karlin Studios, Prága, photo Tomáš Souček / Dávid Biró. Courtesy of the artist.
6Image: Zsófia Keresztes, Maidens of Pretence, 2019, styrofoam, expanding foam, glass mosaic, glue, fiberglass, grout, copper, 188 x 136 x 89 cm, photo Dávid Biró. Courtesy of the artist.
7Image: Zsófia Keresztes, Circulation of Sorrow, 2019, styrofoam, expanding foam, glass mosaic, glue, fiberglass, grout, copper, 186 x 123 x 64 cm, photo Dávid Biró. Courtesy of the artist.
– szül. 1985, tanulmányait 2010-ben fejezte be a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Az egyetemi évek alatt a képsík 3D-s térbe történő kimozdításával kísérletezett, majd textil architektúrákat készített. Művészetében az egymásba olvadó ikonográfiai alakzatok komplex és képlékeny rendszere az „ezredfordulós” generáció formanyelvével és referenciáival párosul. Művei megtestesült mozaikokként értelmezhetők, melyek sajátosan ötvözik az érzékiséget és a virtualitást, az analógot és a digitálist, a valóságost és a szürreálist: egy archaikus, mégis kortárs vizuális nyelvet megteremtve járják körül a szubjektum önazonosságának kérdéseit. Generációjának kimagasló tehetségeként az elmúlt években számos nemzetközi egyéni és csoportos kiállításon és biennálén vett részt, 2022-ben az 59. Velencei Biennálén Magyarországot fogja képviselni Az álmok után: merek dacolni a károkkal című kiállításával. Legutóbb a budapesti Ludwig Múzeum, a 15ik Lyoni Biennalen és az Institut d’art contemporain de Villeurbanne mutatta be szobrait és installációit. Részt vett továbbá a reimsi Domaine Pommery, a rigai kim?, a brüsszeli BOZAR, a krakkói Bunkier Sztuki, a prágai Meetfactory és Karlin Studios, a grazi Künstlerhaus- Halle für Kunst und Medien, valamit a Trafó Galéria kiállításain. Keresztes Budapesten él és dolgozik.
A művész portréját készítette: Biró Dávid.
Az egyetem után sokat kísérleteztem a papír formálhatóságával és installációimat leginkább az efemer jelleg határozta meg. A 2016-os év azonban változást hozott művészetemben, ugyanis ekkor találtam rá a polisztirol anyagra, ami szobraimnak jelenleg is az alapanyagát képezi, valamint a szobrok héjszerkezetét képező üvegmozaikra. Ebben az időszakban már egy absztraktabb, amorf testképzés lett jellemző munkáimra, ami a személyiség formálódásának stációival és az ezeket alakító tapasztalatok leképezéséhez kapcsolódik.
Szeretném úgy megragadni ezeket a formákat mintha állandóan változó testek lennének, egy olyanfajta fluiditást szeretnék érzékeltetni aminek nincsenek határai. Úgy tekintek ezekre a testekre amik bekebelezhetnek minden körülözzük lévő tárgyat vagy más testet a mozaik tükröződő felülete által. Egymásba folyhatnak, felemészthetik, elpusztíthatják és újrateremthetik önmagukat. Van valami kannibalsztikus ebben a körforgásban, ami visszacsatolható a virtuális létünkre jellemző örökös információéhségre, fogyasztásra, és az elmúlástól való félelmünkre, ami miatt folytonosan nyomokat szeretnénk hagyni ebben a könnyen formázható digitális térben.
Valahogy ösztönösen vonzódom az organikus formák iránt, talán azért mert a spontaneitás illuzióját keltik, miközben mégiscsak egy eleve beléjük kódolt rendszert hordoznak. Sokszor azt érzem, hogy ezek a burjánzó testek, mintha maguktól növekednének, mintha ezekben az anyagokban, lenne valami eleve elrendelt titkos forma, és én ehhez alkalmazkodom. Mintha ezeknek a formáknak az előhívása egyfajta feltárás, boncolás lenne, és a formák úgy buggyannának elő, mint egy élőlény belső szervei.
A szimmetria ami visszatérő formarendezési elv nálam segít megjeleníteni azokat az egymásnak feszüléseket, kettősségeket, amik általában foglalkoztatnak. A virtuális és valós létünk kettősségét, és ahogy ezek egymásba mosódnak egy új, harmadik típusú hibrid létet formálva. A másokkal való ambivalens kapcsolatainkat, ahogy állandó igényünk a másokkal való kapcsolódásra egyszerre biztosítja az önmegismeréshez vezető út lehetőségét, de ezzel egyidőben tesz kiszolgáltatottá és sérülékennyé. Továbbá az önmagunkkal vívott belső konfliktusokat, ahogy egyszerre vagyunk szövetségesei és ellenségei önmagunknak, attól függően, hogy bizonyos döntéseinket hogyan értékeljük, és hogyan hozunk ítéletet önmagunk felett. Ezek a szobrok számomra olyanok, mint a 21. század totemei, de sokkal emberibbek, esendőbbek, mint az egykori megközelíthetetlen, földöntúli lények. Sebezhetőségük jól látható, például a kudarc cseppjeit ékszerként viselő önpusztító szfinxen vagy a sérelmeit dédelgető, saját celláját megformázó falnak támaszkodó figurán.
Nekem a precizitás mindig a nehezemre esett, és nagyon fáraszt, ha ilyesmire kell figyeljek, ezért is nagyon szeretek mozaikkal dolgozni, mert a technika önmagában hordoz egy logikai rendszert, és segít visszacsempészni a szobrokba valamiféle szigorúbb geometriát. Négyzetrácsot rajzol ezeknek a hullámzó formáknak a bőrére, ezáltal megjelenít egy olyan dimenziót is a szobron belül ami hasonlatos egy megfejthetetlen kódhoz. A lágy, hullámzó formák mintha egy egyfajta védelmi rendszert, héjat kapnának, amin nem lehet behatolni, ők mégis magukba szippanthatnak bármit a csillogó felület által. Mintha végtelen számú kis információs panelek sorakoznának egymáshoz simulva a szobrok felületén, és attól függően hogy épp melyik kap el egy kis fényt, mutatják meg formájukat, sőt mozgásba is hozzák a formát. Ezekben az egymásba simulásokban fel tudok fedezni némi analógiát a személyiségünk felépítése illetve emberi kapcsolataink között is1234567.
A statement Keresztes Zsófia és Zsikla Mónika kurátor, művészettörténész együttműködésében jött létre (2021).
1Kép: Keresztes Zsófia, Sphinx, 2020, a “Conquered Storage” kiállítás enteriőrje, Parthenón.fríz Terem, Budapest, fotó Biró Dávid. A művész jóvoltából.
