Sári Ember
– born 1985, São Paulo, Brazil – graduated from the photography department of the Moholy-Nagy University of Arts. She lives and works in Budapest. Her artistic practice revolves around the nature of representation by creating complex installations. She quotes forms from a large variety of references, and use the narrative capacity of constellations of objects made from marble, silk, paper collages and ceramics. Through the symbolic values of the noble materials and the archetypical, semi-abstract motive-set, she seeks to explore common experiences.
I work as a full-time artist, for which I am very grateful. My practice has a personal approach, I mostly work with my own experiences. These processes can be sometimes emotionally too demanding, so I try to keep it within reasonable frames on a daily basis, and consider it my job.
I do not do research for my projects. I observe the phenomena that surround me, and how other familiar or not familiar people, in the present or in the past, experience similar things. For example when I inherited lots of objects from my grandmother, on one hand I was overwhelmed by the beauty and the abundance of history that those objects bear. On the other hand, I struggled with the emotional package that came with the objects, they carried stories of an era where for me it was hard to relate to its norms, political agendas, gender roles, their representation of status. It is difficult to live between or even to keep, and difficult to get rid of those objects – It concerns death, love and respect, expectations and the changes of the zeitgeist. I realized that this is an issue that lots of people struggle with nowadays in Hungary, which is partly because of our nostalgic nature and longing for the past, and also everywhere else, because the kind of objects that we use is so rapidly changing, and inheriting objects is also something that is just part of human life. Our exhibition organized in the apartment of my grandmother, The rings go, the fingers stay (Múzeum körút 19, organized by CHANGE-CHANGE, 2016)1 and my solo show Longlife (Ani Molnár Gallery, 2017) were directly connected to this experience, and I continue working with these topics234.
I often question the nature of representation, how people present their own stories through objects for example in their living rooms, and how in museums, where the canonized version of a story of a group is told. I quote forms from a big variety of references, and I use the narrative capacity of constellations of objects. By the selection and the placing of objects a story can be told in infinite versions56. The representation of the other in museums fascinates and horrifies me at the same time. I consider the marble, ceramics, paper-collage masks and figures that I make as portraits. Portraits, but not in the common sense, since these objects don’t depict a specific person, they depict the traditions, the understanding and the nature of representation itself78. These objects in an installation are open enough to be a guideline of a story of every visitor. I often borrow archetypal characters or tales, in order to evoke common experiences.
I work with materials, like stone, ceramics and textile, that have been used throughout several generations or even eras, and during those times their significance and usage have also changed, and partly remained, thus have a strong symbolic value910. For example, stone is a material through which we mostly know ancient history, and it has been used for representation of fame and glory until today. The marble and granite plates that I work with are more accessible today and have a wide range of usage in cemeteries, kitchen surfaces, and as flooring of public places. My exhibition, Glorious times (Karlin Studios, Prague, 2019) was an installation of stone works that resembled an archaeological site of a cemetery, or a museum display that wanted to look like an archaeological site. It offered interpretations of rituals and traditions, and also aimed to question the uniformized presentations of the encyclopaedic museums. The two protagonists were a noble burial dress, and a bucolic juvenile, both androgynous figures, which was based on my experiences of gender roles in a relationship111213.
I make work that for the first look has no political message, but the topics I deal with are charged with political content. The changing social roles in my photo series Matriarchy about the three generations of women in my family, or the relationship with our own body in our exhibition with Eszter Kállay (Bread is made of stone, Ani Molnár Gallery, Budapest, 2020). The carved lines on marble plates in a billboard-like display present an exposed lying figure, whose shapes can be interpreted in different ways. It can be someone who is gaining weight, thus being judged, pregnant, thus observed, or the lines can also be the layers of the generations141516.
I make silhouettes, masks, and figures that don’t have their gender, age or skin colour defined. They do have attributes, that, for example can be identified as female or male. When seeing a figure lying in an exposed pose or wearing an armour, most of the people identified them with genders. By leaving attributes open, it makes it possible for anyone to position themselves in the place of the figures and faces, and maybe it also makes them face their preconceptions and expectations.
I aim to make many different possibilities of interpretations of my work. It is important for me that no one feels excluded, everyone, even with different political views and interests, is welcome. For this reason, I am aiming for some form of beauty in the making of my objects. Through the visually satisfying display of an androgynous figure or an underrepresented body type, the audience can be engaged and hopefully contemplate about topics that could be alienating in a more direct presentation.
When I was growing up, I often felt that things were unfair, but I didn’t have words to say why. I am grateful to the feminist discourse to give names for a part of these things. With my work I didn’t face direct discrimination, but the patriarchal structure is present everywhere. Things have become better than in my puberty, but nowadays we have to deal with the sexism of people who consider themselves not sexists, and that can be very upsetting, because none of us is free of sexism, since we grew up in this society.
This statement was edited in collaboration with curator Fanni Magyar (2021).
1In cooperation with Bruno Baptistelli.2Image: Sári Ember, installation views of the exhibition “Longlife”, 2017, Ani Molnár Gallery, photo Sári Ember. Courtesy of the artist and Ani Molnár Gallery, Budapest.
3Image: Sári Ember, installation views of the exhibition “Longlife”, 2017, Ani Molnár Gallery, photo Sári Ember. Courtesy of the artist and Ani Molnár Gallery, Budapest.
4Image: Sári Ember, installation views of the exhibition “Longlife”, 2017, Ani Molnár Gallery, photo Sári Ember. Courtesy of the artist and Ani Molnár Gallery, Budapest.
5Image: Sári Ember, installation views of the exhibition “Since our stories all sound alike”, 2018, Galleria Campari, Milano, photo Sári Ember. Courtesy of the artist.
6Image: Sári Ember, installation views of the exhibition “Since our stories all sound alike”, 2018, Galleria Campari, Milano, photo Sári Ember. Courtesy of the artist.
7Image: Sári Ember, Untitled (Mask No 6.), 2017, marble, 29, 5 x 23 x 2 cm. Courtesy of the artist.
8Image: Sári Ember, Head on stone (purple), 2016, paper collage, 18 x 14,2 cm, photo Sári Ember. Courtesy of the artist.
9Image: Sári Ember, “Antroporary” group show curated by Michal Stolárik, 2020, Jan Koniarek Gallery in Trnava, Slovakia, photo Adam Šakový. Courtesy of the artist.
10Image: Sári Ember, Blue vase with eyes (No. 18), 2018, glazed ceramics, 53 x 21 x 21 cm, photo Sári Ember. Courtesy of the artist.
11Image: Sári Ember, installation view of the exhibition ”Glorious times”, 2019, Karlin Studios, Prague. Courtesy of the artist.
12Image: Sári Ember, Leporello with lying figure in green, 2019, marble, 130 x 50 x 22 cm. Courtesy of the artist.
13Image: Sári Ember, Figure with belongings, 2019, marble, granite, 175 x 70 x 1 cm, photo Sári Ember. Courtesy of the artist.
14Image: Sári Ember, installation view of the exhibition “Bread is made of stone” with Eszter Kállay, 2020, Ani Molnár Gallery, Budapest. Courtesy of the artist.
15Image: Sári Ember, Reclining figure with layers in stone, 2020 marble, iron, 135, 5 x 65 x 160 cm. Courtesy of the artist.
16Image: Sári Ember, Secret not secret, 2020, ceramics, 47 x 51 x 51 cm, photo Sári Ember. Courtesy of the artist.
– szül. 1985, São Paulo, Brazília – a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen diplomázott Fotográfia szakon. Jelenleg Budapesten él és dolgozik. Alkotói gyakorlata a reprezentáció természete körül forog, komplex installációk létrehozásával. Számos különböző referenciából idéz formákat és felhasználja a márványból, selyemből, papír kollázsokból és kerámiából készült tárgyak konstellációinak elbeszélő képességét. A nemes anyagok szimbolikus értékein és az archetipikus, félig absztrakt motívumkészleten keresztül a közös tapasztalatok feltárására törekszik.
Főállású művészként dolgozom, amiért nagyon hálás vagyok. A munkám személyes megközelítésen alapszik, többnyire a saját tapasztalataimmal dolgozom. Olykor ezek a személyes folyamatok megterhelőek, ezért próbálom mindennapi munkámként ésszerű keretek között tartani.
Nem kutatok a projektjeimhez. Figyelem a körülöttem lévő jelenségeket és azt, hogy mások – ismerősök vagy ismeretlenek – hogyan tapasztalnak meg hasonló dolgokat, a jelenben vagy a múltban. Például amikor a nagymamámtól rengeteg tárgyat örököltem, egyrészről elárasztott a szépségük és az a rengeteg történet, amelyet ezek a tárgyak hordoznak, másrészről küzdöttem a tárgyakkal járó érzelmi csomaggal. Egy olyan korszak történeteit hordozták, amelynek normáihoz, napirenden lévő politikai témáihoz, nemi szerepeihez, státuszábrázolásához való viszonyulás nehéz volt számomra. Halálra, szeretetre, tiszteletre, elvárásokra és a korszellem (Zeitgeist) változásaira utaltak. Kihívás ezek között a tárgyak között élni, megtartani őket, de megszabadulni is nehéz tőlük. Azt éreztem, hogy ez egy olyan téma, amellyel ma sok ember küzd Magyarországon. Ez részben a nosztalgikus természetünknek és a múltunk utáni vágyakozásunknak köszönhető. Ez azonban nem egy lokális téma, mert amellett, hogy napjainkban az általunk használt tárgyak gyorsan cserélődnek, a tárgyak öröklése is része az emberi életnek. Nagymamám lakásában rendezett csoportos kiállításunk, A gyűrűk mennek, az ujjak maradnak (Múzeum körút 19., szervező: CHANGE-CHANGE, 2016)1 és a Hosszúélet című egyéni kiállításom (Molnár Ani Galéria, 2017) közvetlenül kapcsolódtak ehhez az élményhez. Továbbra is foglalkozom ezekkel a témákkal234.
Gyakran kérdezek rá a reprezentáció működési módjaira, arra, hogy az emberek hogyan mutatják be saját történeteiket tárgyakon keresztül például a nappalijukban, és hogyan teszik ezt múzeumokban, ahol egy csoport történetének kanonizált változatát mondják el. Sokféle forrásból idézek formákat és kihasználom az egymás mellé rendezett tárgyak narratív képességét. A tárgyak kiválasztásán és elhelyezésén keresztül végtelen változatban mesélhető el egy történet56. A más múzeumi reprezentációja egyszerre nyűgöz le és borzaszt el. Az általam készített márvány, kerámia, papír-kollázs maszkokat és alakokat portréknak tekintem. Portréknak, de nem a megszokott értelemben, mivel ezek a tárgyak nem egy adott személyt ábrázolnak, hanem a portré hagyományát, befogadását és magát az ábrázolás természetét jelenítik meg78. Az installációban szereplő tárgyak elég nyitottak ahhoz, hogy sorvezetőként szolgáljanak a látogató számára a saját történeteihez. Gyakran használok archetipikus szereplőket vagy történeteket, hogy közös élményeket idézzek fel.
Olyan anyagokkal dolgozom, mint a kő, a kerámia és a textil, amelyeket több generáció vagy akár korszak óta használnak, és ezalatt a jelentőségük és az alkalmazásuk módja is átformálódott, bár részben meg is maradt, így erős szimbolikus értékkel bírnak910. Például a kő olyan anyag, amelyen keresztül leginkább megismerhetjük az ókori történelmet, és a hírnév és a dicsőség megmutatására mind a mai napig használják. A márvány és gránit lapok, amelyekkel dolgozom, ma már hozzáférhetőbbek és szélesebb körben elterjedtek, például temetőkben, konyhai felületekként és nyilvános helyek burkolataként. A Glorious times (Dicső idők) című kiállításom (Karlin Studios, Prága, 2019) olyan kőművekből álló installáció volt, amely egy temetőt feltáró ásatást idézett meg, vagy egy olyan múzeumi installációt, amely ásatást imitál. Rítusok és hagyományok különböző értelmezését kínálta, miközben az enciklopédikus múzeum egységesített bemutatási módjainak megkérdőjelezését célozta. A kiállítás két főszereplője egy nemesi halotti ruha, és egy bukolikus ifjú voltak. Mindkettő androgün alak, melyeket a párkapcsolatok nemi szerepeivel kapcsolatos tapasztalataimból formáltam meg111213.
Első pillantásra politikai üzenet nélküliek a műveim, de a témák, amelyekkel foglalkozom, politikai tartalmúak. Ilyen téma például a családom három generációjához tartozó nő tagjainak változó társadalmi szerepei a Matriarchátus című fotósorozatomban, vagy a saját testünkhöz való viszonyunk Kállay Eszterrel közös kiállításunkban (A kenyér kőből van, Molnár Ani Galéria, Budapest, 2020). Az óriásplakát szerű tárgy márványlapjaira vésett vonalak egy fekvő alakot rajzolnak ki, melynek formái különböző módon értelmezhetőek. Lehet valaki, aki hízik, ezért ítélő tekintet vetül rá, lehet valaki, aki terhes, ezért kitett, és a generációk rétegeiként is értelmezhetőek ezek a vonalak141516.
Olyan sziluetteket, maszkokat és alakokat készítek, amelyeknek nincs meghatározva a neme, a kora vagy a bőrszíne. De vannak ismertetőjegyeik, amelyek például nőiként vagy férfiként azonosíthatóak. A védtelen pózban fekvő, vagy a páncélt viselő alakot a legtöbben valamelyik társadalmi nemhez társítják. Az attribútumokat nyitva hagyva lehetővé válik, hogy bárki belehelyezkedhessen az alakok és arcok helyébe, illetve talán az is, hogy szembesüljön a saját elvárásaival és előítéleteivel.
Célom, hogy a munkám sokféle értelmezési lehetőséget kínáljon. Fontos, hogy senki ne érezze magát kirekesztve. Mindenki számára, akár eltérő politikai nézetekkel és érdeklődéssel is nyitva áll. Emiatt, a tárgyak készítéskor szándékom a szépség valamilyen formáját elérni . Egy androgün alak, vagy egy alulreprezentált testtípus szép megjelenítésén keresztül a befogadó jobban tud kapcsolódni a képhez vagy tárgyhoz, és remélhetőleg elidőzik olyan témákon, amelyek egy direktebb bemutatás esetén elidegenítően hathatnak.
Fiatalabb koromban gyakran éreztem, hogy dolgok igazságtalanok, de nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. Hálás vagyok a feminista diskurzusoknak, hogy szavakat adott ezen dolgok egy részének. A munkámban nem szembesültem közvetlen negatív megkülönböztetéssel, de a patriarchális struktúra mindenütt jelen van. Sok minden jobb lett, mint amilyen a kamaszkoromban volt, de manapság olyan emberek szexizmusával kell szembenéznünk, akik nem tartják magukat szexistának, és ez elég felkavaró tud lenni, mert egyikünk sem mentes a szexizmustól, mivel ebben a társadalomban nőttünk fel.
A statement Ember Sári és Magyar Fanni kurátor együttműködésében jött létre (2021).
1Bruno Baptistellivel közreműködésben.2kép: Ember Sári “Hosszúélet” c. kiállításának enteriőr fotói, 2017, Molnár Ani Galéria, Budapest, fotó Ember Sári. A művész és a Molnár Ani galéria jóvoltából.
