Kamilla Szíj

– born 1957, Budapest – graduated from the Visual Communication department of the Hochschule für Gestaltung in Offenbach am Main. In 2017, she obtained a DLA degree at the Hungarian University of Fine Arts. Her work deals with basic graphical aspects (dots, lines, the problem of reproduced and unique works) and omits the narrative element, solely focusing on the issue of process. Initially experimenting with duplicative graphic procedures, she developed her formal language by treating printing plates as independent units. After a period devoted to etching, she turned towards pencil drawing, each of her pieces becoming unique. Usually arranging her drawings in installations, she has recently been combining them with multimedia elements.


For me it is quite difficult to write and talk about my work. If I would like to describe it with words I cannot really find the right ones. Words make everything simple and trivial that I don’t like. This is the reason my works are not titled. I don’t want to distract or influence the viewers. I would like to give them freedom, so when they look at my drawings they will find their own ways, not mine. Freedom is very important for me. 

What I do is abstract, regarding the realization and the way of thinking as well. Everything I am dealing with and the way I see the world can be described by the idea of reduction and line. Reduction is the starting point, the process I follow step by step. There are constant elements I work with. Typically these motifs return at some point and design the path where the exhibitions are the stations. Essentially I am dealing with the same things that are influenced by how the world and I change. These are the two factors that differentiate my works. 

Most of my works are drawings. I experimented with colours as well, but they distracted me and I could not create such concentrated and simple works as I could with pencil on paper1. I consider my installations as drawings that are placed in the space. I find that my most essential work is my installation titled neither more, nor less23. I drew a line in the space and illuminated in a certain way, so its shadows formed a broken line. Until today I think I cannot say less about the line. 

My commitment towards reduction can be traced back to my college years, when I studied in Germany in the 1980s. There I felt everything was too much around me: the objects, the things, the images. Moving from socialist Hungary to capitalist Western Europe also contributed to this feeling. It had no political reason that I left the country in 1983. I started my artistic career relatively late, when I was 27. Before I was not self-conscious enough to start off. I was rejected by the University of Fine Arts twice – back then it was the only place where you could study fine art in Hungary, and only five people were accepted to each course. But I was always told that everything is fine and next year I will succeed. 

I did not want to stay in this situation so I went to my mother and grandmother who lived in West Germany that time. I was homesick, so I came back. To be honest I missed some geographical aspects such as the colour of the sky, the smell of the air or the lake Balaton. If I were young and was not afraid to start everything over I would have left Hungary years ago because of the current situation here. 

I do not identify myself as a woman artist – this topic is beyond the questions I am interested in. I don’t think it is important that an artist is a man or a woman – though everything has a reason for existence – the only thing that matters is that the artist creates good works. I find that social engagement can be practiced on a personal level, through helping each other directly. I did not feel discriminated against because I am a woman, especially when I came home in 1990 and I was surrounded by close friends 10 years younger than me. Although in my generation male chauvinism was present, I did not experience it among my younger acquaintances. However I really like the work of Louise Bourgeois who created artworks that can only be done by a woman, and I think it is very important. 

What I am interested in is related to more general and philosophical questions. Science, especially physics and its dimensions that are beyond numbers or experiments are very intriguing for me45. I am inspired by the ideas that represent this direction, and those people and researchers who are in this intellectual sphere as I can relate them through intuition. Quantum mechanics is an area that I am really thrilled of, or the latest theories and research on the topic. I am following these and it seems I can connect to them, but not in a conscious or illustrative way. Ancient cultures that disappeared but in an abstract manner they are still present, also mean a lot for me; such as the ancient cave paintings or the culture of Egypt or China. Last time I saw random references between my whirling lines – that I carve on paper6, on film7  or on a plate8  – and a 15 thousands years old, newly discovered carved stone. 

I created a large-scale work, consisting of multiple parts which I call the grains of rice91011. As all of my works, this one is also based on a system that I meticulously elaborated on paper as well. I was on a residency programme in Krems when I was working on this project. I was listening to the radio – I frequently do so while I’m working – and heard a report on gravitational waves. After all the most important inspiration for me is music, which is as wordless as my drawings. Similarly to music, I also use structures and systems that I apply freely. Music has the most direct effect on people, as the sounds reach our body through our ears and they instantly influence the heart, the liver and everything inside. Thus when something permeates through our eyes it reaches our brain first. I want my drawings to have the same effect as music does. 

When I start to work on a new project I think a lot about which element I will use. I start the actual work when I see the image roughly in my mind, of course not in its final form. Sometimes I do not even take a pencil in my hand, I do not even feel the urge. My works are time- and energy-consuming, large scale, meticulous, slowly developing and it is also physically demanding to create them. Therefore I fully integrated my work in my life: my atelier is my home as well. I am drawing but in the meantime I’m doing the laundry, cooking and listening to lectures, audio books and music, sometimes the same music on repeat all day. 

If I work on art, I live with it, it is in my everyday life. During the quarantine I moved to my house in the countryside and I did not take paper or other tools with me. Though I took a bedsheet with me. I worked with one of my sketchbooks where I drew figurative elements I call “creatures”. I draw these related to each other, organized around a specific activity. I took the motifs for the bedsheet from this sketchbook. I embroidered the sheet with the motifs using different colours. Although I was working on this all summer, I would not exhibit it. I was making it because creating is a must. 

The statement was written in collaboration with art historian Kata Balázs (2020). 

1Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2018, pencil on paper, 50 x 65 cm. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
2Image: Kamilla Szíj, installation view of the exhibition “neither more, nor less”, Óbudai Társaskör Gallery, Budapest, 2012. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
3Image: Kamilla Szíj, installation view of the exhibition “neither more, nor less”, Óbudai Társaskör Gallery, Budapest, 2012. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
4Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2019, pencil on paper, 70 x 100 cm each. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
5Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2019, pencil on paper, 70 x 100 cm each. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
6Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2017, pencil on paper, 150 x 150 cm. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
7Image: Kamilla Szíj, Scene investigation, 2010, needle engraving on film, 2 x 100 x 200 cm, Kloster Zlata Koruna. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
8Image: Kamilla Szíj, Series of 12 parts, 1997, drypoint, 70 x 76 cm each. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
9Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2016, ink on paper, 75 x 300 cm each. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
10Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2016, ink on paper, 75 x 300 cm each. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.
11Image: Kamilla Szíj, Untitled, 2016, ink on paper, 75 x 300 cm each. Courtesy of the artist and Vintage Gallery, Budapest.

– szül. 1957, Budapest, képzőművész a Hochschule für Gestaltung Vizuális Kommunikáció szakán végzett, Offenbach am Mainban. 2017-ben szerzett DLA fokozatot a Magyar Képzőművészeti Egyetemen.  A grafika alapkérdéseivel (pont, vonal, sokszorosított és egyedi alkotások problémája) foglalkozó munkái mellőzik a narratív elemet, középpontjukban a folyamat kérdése áll. Kezdetben sokszorosító grafikai eljárásokkal kísérletezve, a lemezeket egységekként kezelve alakította ki formanyelvét. A rézkarc után az egyedi ceruzarajz felé fordult. Rajzait rendszerint installációs formába rendezi, amelyet az utóbbi időszakban multimediális elemekkel is kiegészít.


Számomra nagyon nehéz írni, illetve beszélni a munkáimról. Ha szavakkal szeretném lefedni mindazt, ami bennük rejlik, akkor nem találok megfelelőket. A szavak leegyszerűsítenek és triviálissá tesznek mindent, amit pedig nem szeretnék. Ezért nem adok címeket sem a munkáimnak. Nem akarom eltéríteni, befolyásolni a nézőt. Szabadságot szeretnék neki hagyni, hogy oda jusson el a rajzaimat nézve, ahova ő szeretne, és nem oda, ahova én szeretném. A szabadság nagyon fontos a számomra.

Amit csinálok, az mind a megvalósítást, mind a gondolkozásmódot tekintve absztrakt. Mindaz, amivel  foglalkozom, illetve ahogyan a világról gondolkozom, az a redukció és a vonal fogalmaival fedhető le.  A redukció a kiindulópont, ennek, mint egy folyamatnak a mentén, kis lépésenként haladok. Megvannak az állandó elemeim, amikkel dolgozom. Ezek rendszerint visszatérnek, kirajzolják ezt az utat, a kiállítások pedig megállókat jelentenek rajta. Lényegében mindig ugyanazokkal a dolgokkal foglalkozom, csak az engem körülvevő világ alakulása és a bennem végbemenő változások befolyásolják, amiben elmozdulást mutatnak a munkáim egymástól. 

A legtöbb alkotásom papír és ceruza, azaz rajz. Próbálkoztam színekkel is, de azok eltérítettek, nem tudtam általuk annyira koncentrált és egyszerű munkákat csinálni, mint ceruzával papírra1. Az installációimat is rajzoknak fogom fel, csak térbe állítottaknak.  A legesszenciálisabb alkotásomnak egy installációmat tartom, amelynek nem több nem kevesebb23 a címe. Ennek során egy vonalat húztam a térben, és úgy világítottam meg, hogy az árnyéka szaggatott vonalat adjon ki. Máig úgy gondolom, hogy ennél kevesebbet nem tudok elmondani a vonalról.

A redukció iránti elkötelezettségem még főiskolás koromra vezethető vissza, amikor Németországban tanultam a nyolcvanas években.  Ott úgy éreztem, hogy minden túl sok körülöttem: tárgyak, dolgok, képek. Ebben az érzésben szerepe volt annak, hogy a szocializmusból a kapitalizmusba költöztem. Nem volt politikai oka annak, hogy elmentem 1983-ban. Viszonylag későn, 27 évesen kezdtem a pályát, mert nem mertem nekivágni, nem volt elég önbizalmam. Kétszer nem kerültem be a budapesti főiskolára – akkoriban ezen az egy helyen lehetett képzőművészetet tanulni Magyarországon, és szakonként összesen öt embert vettek fel –, de mindig azt mondták, hogy minden rendben van, és jövőre sikerülni fog. Nem akartam ebben benne maradni, ezért elmentem a Nyugat-Németországban élő anyámhoz és nagymamámhoz. Azért jöttem vissza, mert honvágyam volt. Igazából olyan „geográfiai” adottságok hiányoztak, mint az ég színe, a levegő illata, vagy a Balaton. A mostani hazai helyzet miatt viszont már évekkel ezelőtt elmentem volna, ha fiatalabb lennék, és nem kellene azért aggódnom, hogy mindent újra kell kezdenem.  

Nem tartom magam nőművésznek – ez a téma kívül van az engem foglalkoztató kérdéseken. Nem tartom fontosnak, hogy egy művész férfi vagy nő, a lényeg – bár mindennek van létjogosultsága –, hogy jó munkákat csináljon. A társadalmi szerepvállalást is személyes szinten, egymás közti közvetlen segítségnyújtásban látom érvényesíthetőnek. Nem éreztem igazi megkülönböztetést azért, mert nő vagyok, különösen, miután hazatértem 1990-ben és a nálam tíz évvel fiatalabbakkal kerültem szorosabb kapcsolatba: míg az én korosztályomban jelen volt a macsóizmus, a fiatalabbak között egyáltalán nem tapasztaltam. Ugyanakkor nagyon szeretem például Louise Bourgeois-t, aki valóban olyan műveket hozott létre, amilyenek csak nő csinálhatott, és ezt nagyon fontosnak tartom. 

Ami engem érdekel, az filozofikusabb, általánosabb kérdésekkel függ össze. Nagyon foglalkoztat a természettudomány, különösen a fizika, de annak a kísérleteken, vagy a számok világán túlmutató szellemi dimenziója45. Számomra azok a gondolatok nyújtanak inspirációt, amelyek ezt az irányt képviselik, és olyan emberek és kutatók, akik a szellemi dimenzióban közlekednek, mert ott tudok csatlakozni hozzájuk az intuíción keresztül, ami nagyon fontos.  Ilyen engem érdeklő terület a kvantumfizika, vagy a legújabb elméletek és kutatások. Követem őket és úgy tűnik, hogy kapcsolódom hozzájuk, de semmiképp sem tudatosan vagy illusztratív módon.  Ugyanígy fontosak a számomra az „első”, ősi kultúrák, amelyek már eltűntek, de absztrakt módon mégis jelen vannak ma is. Ilyenek az őskori barlangfestmények, Egyiptom, vagy Kína. Számos alkalommal veszek észre kapcsolatot a munkáim és ősi tárgyak között. Legutóbb egy 15 ezer éves, frissen felfedezett kőrajz és a gomolygó vonalaim –amelyeket bekarcolok a papírra6 vagy filmre7, de korábban lemezre is8 – között láttam meg az öntudatlanul létrejött összefüggést. Van egy olyan, nagyméretű és több részből álló munkám például, ami az általam rizsszemnek hívott elemekből áll91011. Ahogy minden alkotásom, ez is egy rendszerre épít, amit aztán aprólékos munkával kidolgoztam papíron is. Kremsben voltam rezidencián, amikor dolgoztam rajta, és ott beszéltek a gravitációs hullámokról a rádióban, amit gyakran hallgatok munka közben. Rögtön egyértelművé vált, hogy ez a munkám ilyen intuitív kapcsolatban áll a gravitációs hullámokkal. A legfontosabb inspiráció a számomra mégis a zene, ami épp olyan nyelv nélküli, mint a rajzaim. A zenéhez hasonlóan én is struktúrákat, rendszereket használok, és ezeket szabadon alkalmazom.  A zene gyakorolja a legdirektebb hatást az emberre, hiszen ami az ember fülén át hatol be, az azonnal a szívére, májára, egész belsőjére hatással van, ami viszont a szemén keresztül, az először az agyán halad át. Ugyanakkor mégis azt szeretném, hogy a rajzaim is ugyanolyan hatást tudjanak kiváltani, mint a zene. 

Amikor elkezdek dolgozni egy új munkán, sokat gondolkozom rajta előzetesen, hogy milyen legyen, melyik elememmel dolgozzam. Akkor kezdem el a tényleges munkát, amikor nagy vonalakban látom magam előtt a képet, természetesen nem kész formában. Néha heteikig nem veszek ceruzát a kezembe, nincs is kényszerem rá. A munkáim idő-és energiaigényesek, nagyméretűek, lassan készülnek, aprólékosak, és fizikailag is megterhelő létrehozni őket. Ezért a munkámat teljes mértékben integráltam az otthoni életembe, hiszen az otthonom egyben a műtermem is: rajzolok, de közben mosok, főzök, és előadásokat, hangoskönyveket, vagy zenét (gyakran egész nap ugyanazt) hallgatok. Ha dolgozom valamin, akkor azzal élek együtt, benne van a mindennapi életemben.  A karantén alatt leköltöztem a vidéki házamba, és nem is vittem magammal papírt és egyéb eszközöket. Vittem viszont egy lepedőt. Az egyetlen olyan rajzfüzetemből dolgoztam, amelyben figuratív elemek szerepelnek, amiket „lényeknek” hívok. Ezeket rajzolom egymáshoz viszonyítva valamilyen cselekvésbe rendezve. Innen vettem a motívumokat a lepedőhöz, amiket kihímeztem száröltéssel, minden csoportot más színnel. Egész nyáron ezen dolgoztam, de soha nem akarnám megmutatni egy kiállításon. Azért csináltam, mert alkotni muszáj.  

A statement Szíj Kamilla és Balázs Kata művészettörténész együttműködésében jött létre (2020).

1Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2018, ceruza, papír, 50 x 65 cm. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
2Kép: Szíj Kamilla, a “nem több nem kevesebb”, 2012, című kiállítás enteriőr képe, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
3Kép: Szíj Kamilla, a “nem több nem kevesebb” 2012, című kiállítás enteriőr képe, Óbudai Társaskör Galéria, Budapest. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
4Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2019, ceruza, papír, 70 x 100 cm egyenként. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
5Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2019, ceruza, papír, 70 x 100 cm egyenként. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
6Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2017, ceruza, papír, 150 x 150 cm. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
7Kép: Szíj Kamilla, Helyszínelés, 2010, tűkarc filmre, 2 x 100 x 200 cm, Kloster Zlata Koruna. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
8Kép: Szíj Kamilla, 12 részből álló sorozat, 1997, hidegtű, 70 x 76 cm egyenként. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
9Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2016, tus, papír, 75 x 300 cm egyenként. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
10Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2016, tus, papír, 75 x 300 cm egyenként. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.
11Kép: Szíj Kamilla, Cím nélkül, 2016, tus, papír, 75 x 300 cm egyenként. A művész és a Vintage galéria jóvoltából.