Judit Vida
– born in 1951 in Budapest. Judit Vida graduated as a porcelain designer from the University of Applied Arts in Budapest in 1978. Her work was first exhibited in 1985 at Kisgaléria in Pécs, Hungary, alongside her then-husband, Gábor Bachman. Throughout the 1980s, she worked under the name Plus Studio with Gábor Bachman and László Rajk, creating set designs for films. Between 1990 and 1993, she was a founding member and exhibiting artist at NA-NE Gallery in Budapest. She is also a member of DeForma, a professional group dedicated to innovating the formal characteristics of porcelain design. Her works have been exhibited at Dorottya Gallery, Fuga – Contemporary Art Center in Budapest, the King St. Stephen Museum in Székesfehérvár, and most recently at acb Gallery. She was awarded the István Gádor Prize in 2002 and the Noémi Ferenczy Prize in 2008.
I’ve been making art since I was 14 – it’s been 50 years now. In my friend group, there was someone who went to the Secondary School of Visual Arts. She was a ceramic artist, and I really admired her work. That’s when I decided I wanted to be a ceramic artist too. I was drawn to clay even as a child – I loved how it smelled. My grandparents lived in a small village near the Danube, and after the river flooded, the local Roma community would make clay bricks from the soft soil. I wanted to join in, so I eagerly kneaded the clay, already captivated by its scent. I also drew a lot and was always motivated to create. After finishing secondary school, I applied to the University of Applied Arts and was accepted into the porcelain course. At first, I was terrified – porcelain reminded me of the kitschy objects in my mother’s display cabinet. But I decided to give it a try, and I’m glad I did. During internships at factories like Hollóháza, Herend, and Zsolnay, I learned a lot from the professionals there. Working with porcelain requires a lot of discipline; even making a simple plate or cup involves following strict rules. This discipline changed my life, but it’s also a challenge to break those rules and bring in creativity and playfulness.
I learned a lot at school, but I felt like there was some intellectual depth I was missing. In socialist Hungary, education and culture were controlled, and we didn’t have much exposure to what was happening in the rest of the world. Fortunately, I met like-minded people, and this community helped me see my profession from a different perspective. It encouraged me to create something different from what was taught or expected at school. One of my teachers didn’t like this approach – he even failed me during the first presentation of my diploma work. He told me that my “muscles were too weak to beat him.” But I wasn’t trying to beat him; I was motivated by a desire to experiment. I started folding raw porcelain and decorating it with silkscreen prints. In 1976, this was considered quite unconventional, and I wasn’t even allowed to show all of my works at the diploma exhibition. I learned silkscreen printing from the graphic artist József Litkei, and my friends in the graphic arts – like István Nyári, Péter Nagy, and László Nosek – helped me a lot along the way. They provided me with films that I could use to make silkscreens and print them onto porcelain. Sometimes, they even made custom films just for me. Since I was deeply interested in semiotics, I also printed various symbol systems, which didn’t sit well with my teachers. Despite the struggles, I loved attending university. The librarian would discreetly lend us books that weren’t otherwise accessible. Art historian László Beke, who traveled the world as a sort of hippie, documented everything – exhibitions, performances, and art events. He would lecture on what he had learned abroad, and through him, I discovered mail art. Inspired by this, I began creating small porcelain bags printed with symbols, messages, and seals.1 I also learned about the work of Christo in a similar way. Beke gave me Christo’s address, and we exchanged letters. Christo generously sent me photos and drawings and was surprisingly open to a student interested in his work. I regularly went to the Young Artists’ Club where I got to know artists such as Miklós Erdély or Ákos Birkás. I was inspired by Russian constructivism because I could empathise with the rebellion against bourgeois thinking of the classical Russian avant-garde. I felt similarly in that closed world we were living in. I saw an innovative spirit in constructivism that was missing at the time. I wanted to change, to deconstruct forms and experiment with the ways I can assemble an object again. I didn’t want to smooth out or fill the cracks with gold, but to show how structure is built up.
Alongside my experimental work – much of which was prevented from being exhibited – I also made many functional objects to earn a living. In 1982, I was able to rent a studio on Lajos Kassák Street in Budapest, where I began working with clay on a pottery wheel, as porcelain was unavailable at the time. My pieces had to be judged by a jury, and if approved, they would be ordered and sold in national art and design stores across the country. After becoming a mother, I had to carve out time to create. I would put my daughter to bed, then drive to the studio in my Zhiguli and work until the early morning hours. When I returned home and my daughter woke up, I would quickly change into my pajamas so she would think I had been sleeping at home. To support myself, I took on various jobs, including gobelin painting and making inserts for the Film Factory. I also did axonometric drawings of different machines for a technology magazine.
I worked on several film sets, including Molière: The School of Women by György Fehér, Miss Arizona by Pál Sándor, and Psyche by Gábor Bódy. My close friend, László Rajk, wasn’t allowed to work under his name at the Film Factory due to the cultural policies of the Kádár era, which were governed by the “three T’s”: támogatni (promote), tűrni (tolerate), and tiltani (ban). The Film Factory operated under the Ministry of Internal Affairs, and Rajk fell under the “ban” category, meaning he could only work as a production designer using my name. Because of this, I was also under surveillance. The harassment I, and other artists in opposition, faced could only be endured with a sense of ironic humor.
After the regime change in 1989, the world suddenly opened up, and new opportunities emerged. In 1990, art historian Lajos Golovics purchased a store on Lónyay Street and invited Gábor Bachman, László Rajk, Tamás Király, György Soós, Attila Kovács, Tibor Szalai, and me to exhibit there. We became the founders of NA-NE Gallery, composed of artists who had been either banned or tolerated during the Kádár era, with very few opportunities to exhibit before. The gallery quickly gained fame, as it was unusual for these artists to showcase their work together.
One day, Yoko Ono, who was visiting Budapest frequently at the time because of her Hungarian husband, Sámuel Havadtőy, came to the gallery with two bodyguards. She admired my work, especially the Movement coffee set2 from 1985, which she purchased for herself, along with several of my objects combining metal and porcelain.
I worked at the studio on Lajos Kassák Street until 1997. By then, my marriage had broken down, and I moved into a rented apartment with my daughter. We had to literally escape from the constant abuse. During that difficult time, I was fortunate to receive a commission from Yoko Ono and Sámuel Havadtőy to create a 12-piece dinner set in the style of my Movement coffee set. This led to the creation of a set inspired by Moholy-Nagy.3 They provided me with a monthly salary and covered all material costs, which gave me the freedom to focus on doing what I love. For me, work has always been an everyday activity. In 2024, my works from the 1980s and 1990s 4 5 6 7 8 9 10 were exhibited in a solo show, and in 2025, an exhibition of my new works 11 12 is planned. I continue creating small porcelain sculptures, still fascinated by how movement can be represented in these forms. Architecture has always been my primary inspiration, and I stay up to date with new technologies and continuously educate myself. Alongside my artistic practice, I have been teaching children and young adults for 40 years, helping them prepare for entrance exams at schools and universities. For the past 13 years, I’ve also led weekly art therapy courses at a home for psychiatric patients. It’s a community where we support each other. I do everything I can to share my dedication and love for art while nurturing the relationships around me. Beyond art, community and education are what keep me alive.
The statement was written in collaboration with curator Andi Soós.
1Image: Judit Vida, diploma work, 1976, folded porcelain bags. Courtesy of the artist.
2Image: Judit Vida, Movement coffee set, 1985. Courtesy of the artist.
3Image: Judit Vida, 12-piece dinner set inspired by László Moholy-Nagy, 1995. Courtesy of the artist.
4Image: Judit Vida: Postmodern Design, 2024. Installation view of the exhibition at acb Gallery, Budapest. Photo by Dávid Tóth. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
5Image: Judit Vida, Déja Vu IV, 1991, painted porcelain, copper, 40x15x20 cm. Photo by Dávid Tóth. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
6Image: Judit Vida: Postmodern Design, 2024. Installation view of the exhibition at acb Gallery, Budapest. Photo by Dávid Tóth. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
7Image: Judit Vida: Postmodern Design, 2024. Installation view of the exhibition at acb Gallery, Budapest. Photo by Dávid Tóth. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
8Image: Judit Vida: Postmodern Design, 2024. Installation view of the exhibition at acb Gallery, Budapest. Photo by Dávid Tóth. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
9Image: Judit Vida: Postmodern Design, 2024. Installation view of the exhibition at acb Gallery, Budapest. Photo by Dávid Tóth. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
10Image: Judit Vida, W.A.M. K-626, 1994, painted porcelain, copper, 60x26x85 cm. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
11Image: Judit Vida, Explosion, 2019, fireclay, painted porcelain, metal, 54x22x31 cm. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
12Image: Judit Vida, De-Flect-Ion No. 2, 2020, painted porcelain, metal, 45x38x28 cm. Courtesy of the artist and acb Gallery, Budapest.
– 1951-ben született Budapest. Vida Judit az Iparművészeti Főiskola szilikát tanszékén 1978-ban diplomázott porcelántervezőként. Először 1985-ben a pécsi Kisgalériában Bachman Gáborral, akkori férjével állított ki. A nyolcvanas években PLUSZ Stúdió néven Bachman Gáborral és Rajk Lászlóval filmdíszleteken dolgozott. A budapesti NA-NE galéria alapító tagja és rendszeres kiállító művésze volt 1990 és 1993 között. A porcelán formai megújítását célzó, 1993-ban alakult DeForma csoport tagja. Munkáit a budapesti Dorottya Galériában, a FUGA Kortárs Építészeti központban, a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban valamint az acb Galériában mutatták be. Művészetét 2002-ben Gádor István-díjjal, 2008-ban pedig Ferenczy Noémi-díjjal ismerték el.
14 éves korom óta, azaz most már 50 éve foglalkozom művészettel. A baráti körünkben volt egy nálam idősebb lány, aki a művészeti szakközépiskolába járt, keramikus volt, és nagyon tetszett, amit csinált. Én akkor elhatároztam, hogy keramikus akarok lenni. Már gyermekként is vonzott az agyag, szerettem az illatát. A nagyszüleim a Duna mellett egy kis faluban éltek. A Duna áradása után a jól megmunkálható agyagos talajon a cigányok csinálták a vályogtéglákat. Én is beszálltam, és lelkesen gyúrtam az agyagos masszát. Már akkor megfogott az agyag illata. Sokat rajzoltam, és hajtott a vágy, hogy alkossak. A művészeti szakközépiskola után felvételiztem a főiskolára, de a porcelán szakra vettek fel, amitől akkor még iszonyodtam. A porcelán számomra az édesanyám vitrinjében látott nippeket jelentette, amiket giccsesnek tartottam. Végül elkezdtem a szakot, és nem bántam meg, mert a szakmai gyakorlatokon, a különböző gyárakban, Hollóházán, Herenden vagy a Zsolnay gyárban nagyon sokat tanultunk az ottani szakemberektől. A porcelánnal való munka fegyelmet kíván: ahhoz, hogy elkészüljön egy egyszerű tányér vagy csésze sok szabályt kell betartani. Ez a fegyelem az egész életemet megváltoztatta, de ugyanakkor kihívást is rejt, hogy meddig lehet ezeket a szabályokat feszegetni, a gondolati háttérrel együtt a játékosság lehetősége is benne rejlik.
A főiskolán szakmailag sok mindent megtanultam, de hiányzott még valami plusz szellemi töltet. Az oktatás és a kulturális élet a szocialista Magyarországon rendkívül irányított volt, kevés rálátásunk volt arra, hogy mi történik a világban. Szerencsére olyan embereket ismertem meg, akik hasonlóan gondolkodtak mint én. Ez a szellemi közösség abban is segített, hogy a szakmámra is másképp tekintsek, tehát, hogy más dolgokat csináljak, mint amit az iskolában tanítottak vagy elvártak. Ez nem tetszett a tanáromnak, a diplomamunka vázlatának bemutatásakor meg is buktatott, arra hivatkozva, hogy az én izmaim még nagyon gyengék ahhoz, hogy őt legyőzzem. Ez nem is állt szándékomban – sokkal inkább a kísérletezés vágya munkált bennem. Elkezdtem hajtogatni a porcelánmasszát és szitanyomással díszíteni a felületét. Ez 1976-ban elég furcsa volt, a diploma kiállításon nem is engedték, hogy az összes munkámat kiállítsam. A szita készítést Litkei József grafikusművész, rajztanáromtól sajátítottam el, A baráti körömbe tartozó grafikusok, Nyári István, Nagy Péter vagy Nosek László sokat segítettek, kaptam tőlük filmeket amiket aztán szitára tudtam vinni és a porcelánmasszára szitázni. Volt, hogy külön nekem csináltak filmeket, amiket kértem tőlük. Mivel nagyon érdekel a szemiotika, jelrendszereket is szitáztam. Ez szintén nem tetszett a tanároknak, és bár küzdelmes volt, nagyon szerettem a főiskolára járni. A könyvtáros pult alatt adott nekünk könyveket amikhez nem lehetett hozzájutni. Beke László művészettörténész hippiként járta a világot és végig fotózott mindent, amit csak látott, kiállításokat, performanszokat, művészeti eseményeket. Előadásokat tartott a külföldön szerzett tudásából, és általa ismertem meg például a mail artot, aminek hatására elkezdtem porcelánból kis zacskókat hajtogatni amikre különböző jelrendszereket-üzeneteket-pecséteket szitáztam.1 Christo munkásságára is hasonló módon lettem figyelmes. Megkaptam a címét Bekétől, és sokáig leveleztem vele, fotókat és rajzokat kaptam tőle. Meglepően nyitott volt arra, hogy egy főiskolás hallgató érdeklődik a munkái iránt. Rendszeresen jártam a Fiatal Művészek Klubjába is, ahol olyan művészek társaságába kerültem, mint Erdély Miklós vagy Birkás Ákos. Inspirált az orosz konstruktivizmus, mert bele tudtam élni magam abba a polgári gondolkodás elleni lázadásba, amit a klasszikus orosz avantgárd irányzat is közvetített, hiszen én is hasonlóan éreztem magam abban a zárt világban, amiben éltünk. Újító szellemet láttam a konstruktivizmusban, ami akkoriban hiányzott. Változtatni akartam, meg akartam bontani a formákat, kísérletezni azzal, hogy hogyan lehet egy tárgyat újra összerakni. Nem elsimítani vagy kipótolni arannyal a repedéseket, hanem megmutatni, hogyan épül fel szerkezet.
Yoko Ono, aki férje, Havadtőy Sámuel miatt sokat járt Budapestre, egy nap megjelent két testőrrel a galériában. Megtetszettek neki a munkáim, különösen az 1985-ös Mozdulat kávéskészlet 2 – amelyből vásárolt is magának – illetve a fémmel kombinált porcelán műveim.
A kísérleti munkáim – amelyeknek a bemutatását mindenféle módszerekkel akadályozták – mellett azonban rengeteg funkcionális tárgyat is készítettem, hogy meg tudjak élni. 1982-ben sikerült kibérelnem a Kassák Lajos utcában egy műtermet, ott kezdtem el korongozni agyagból, mivel porcelánmasszához nem jutottunk hozzá. A tárgyakat be kellett vinni zsűrizésre, és ha megfelelt, akkor rendeltek belőle és országszerte árusították a Képcsarnok és az Iparművészeti Vállalat boltjaiban. Miután anya lettem, lopni kellett magamtól az időt, hogy alkothassak. Lefektettem a gyermekem, beültem a Zsiguliba, és hajnalig dolgoztam a műteremben. Mikor reggel hazaértem, és a lányom felébredt, átöltöztem hálóingbe, hogy azt higgye, otthon aludtam. Emellett mindenféle alkalmi munkákat is vállaltam, gobelin előfestő voltam, a Filmgyárban inzerteket készítettem. Egy műszaki újságnak különböző gépek axonometrikus ábrázolását műszaki rajzokban készítettem.
Fehér György Molière: Nők iskolája, Sándor Pál Miss Arizona és Bódy Gábor Psziché című filmjeinek díszletein is dolgoztam. Rajk László, aki közeli barátom volt, ebben az időben nem dolgozhatott a saját neve alatt a filmgyárban, mivel a Kádár rendszert a 3T, azaz támogatott, tűrt, tiltott művészetpolitikája határozta meg. A filmgyár a Belügyminisztérium fennhatósága alatt működött, Rajkot pedig a tiltott kategóriába sorolták, ezért hivatalosan az én nevem alatt dolgozott, mint díszlettervező. Emiatt viszont engem is rendszeresen figyelt a rendőrség. A vegzálást, ami engem és más ellenzéki művészeket ért, csak ironikus humorral tudtuk átvészelni.
A rendszerváltás utáni években hirtelen kinyílt a világ, új lehetőségek jelentek meg. 1990-ben Golovics Lajos művészettörténész megvásárolt a Lónyay utcában egy üzlethelyiséget és meghívott minket, azaz Bachman Gábort, Rajk Lászlót, Király Tamást, Soós Györgyöt, Kovács Attilát, Szalai Tibort és engem, hogy állítsunk ki. Mi alapítottuk meg a NA-NE Galériát. Közös volt bennünk, hogy a szocialista rendszerben mindannyian a tűrt vagy tiltott kategóriába soroltak minket, és korábban kevés lehetőségünk nyílt arra, hogy bemutassuk a munkáinkat. A NA-NE Galériának hamar híre ment, hiszen nem volt mindennapi, hogy ezek a művészek együtt állítanak ki.
A Kassák Lajos utcai műteremben 1997-ig dolgoztam, ekkorra már a házasságom tönkrement és a lányommal albérletbe költöztünk. Jóformán el kellett menekülnünk az állandó bántalmazások elől. Ebben a helyzetben ért az a szerencse, hogy Yoko Ono és Havadtőy Sámuel felkértek, hogy csináljak egy 12 személyes étkészletet a Mozdulat kávéskészlet szellemében. Így született meg a Moholy-Nagy László által inspirált étkészletem.3 Havi fizetést kaptam tőlük és minden anyagköltséget fizettek, ami óriási szabadságot nyújtott ahhoz, hogy azt csinálhassam, amit szeretek. A munka számomra a kezdetektől fogva mindennapos folyamat. 2024-ben egy önálló kiállításon mutatták be a nyolcvanas és kilencvenes években készült munkáim egy részét,4 5 6 7 8 9 10 2025-ben pedig az új műveimből 11 12 tervezünk kiállítást rendezni. Folytatom a fémből és porcelánból készített plasztikák készítését. Továbbra is izgat, hogy hogyan lehet a mozgást megjeleníteni ezeken a szobrokon. A legfontosabb inspiráció mindig is az építészet volt számomra, figyelem az új technológiákat, fejlesztem magam. A munkám mellett 40 éve folyamatosan tanítok gyerekeket és fiatalokat: felkészítem őket a művészeti iskolák, egyetemek felvételi vizsgáira. 13 éve egy pszichiátriai betegek otthonában mentálisan sérülteknek tartok művészetterápiás foglalkozásokat hetente egy alkalommal, ahol egy olyan közösség alakult ki, amelyben kölcsönösen segítjük egymást. Mindent elkövetek azért, hogy a művészet iránti elkötelezettségemet, szeretetemet megosszam, valamint életben tartsam az emberi kapcsolataimat, hiszen a művészet mellett a közösség és az oktatás az, ami éltet.
A statement a művész és Soós Andi kurátor együttműködésében jött létre.
1Kép: Vida Judit, diplomamunka, 1976, hajtogatott porcelánzacskók. A művész jóvoltából.
2Kép: Vida Judit, Mozdulat 6 személyes kávéskészlet, 1985. A művész jóvoltából.
3Kép: Vida Judit, 12 személyes étkészlet Moholy-Nagy szellemében, 1995. A művész jóvoltából.
4Kép: Vida Judit: Posztmodern design, 2024. Enteriőrkép a kiállításról, acb Galéria, Budapest. Fotó: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
5Kép: Vida Judit: Déja Vu IV, 1991, festett porcelán, réz, 40x15x20 cm. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
6Kép: Vida Judit: Posztmodern design, 2024. Enteriőrkép a kiállításról, acb Galéria, Budapest. Fotó: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
7Kép: Vida Judit: Posztmodern design, 2024. Enteriőrkép a kiállításról, acb Galéria, Budapest. Fotó: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
8Kép: Vida Judit: Posztmodern design, 2024. Enteriőrkép a kiállításról, acb Galéria, Budapest. Fotó: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
9Kép: Vida Judit: Posztmodern design, 2024. Enteriőrkép a kiállításról, acb Galéria, Budapest. Fotó: Tóth Dávid. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
10Kép: Vida Judit, W.A.M. K-626, 1994, festett porcelán, réz, 60x26x85 cm. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
11Kép: Vida Judit, Explodálás, 2019, samott, festett porcelán, fém, 54x22x31 cm. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
12Kép: Vida Judit, El-Tér-Ül-És 2, 2020, festett porcelán, fém, 45x38x28 cm. A művész és az acb Galéria jóvoltából.
