Imre Mariann
– born 1968 in Medgyesegyháza – is a Munkácsy Prize-winning artist and a member of the Lajos Vajda Studio in Szentendre. She graduated from the Hungarian University of Fine Arts in 1991 with a degree in painting. In 1999, she represented Hungary at the Venice Biennale together with Emese Benczúr, Imre Bukta, Gábor Erdélyi and Attila Csörgő. In the same year she received a grant of the Hungarian Academy in Rome, which also had a significant impact on her work. She is one of the most exciting artists working with installations in the 1990s, who approaches the neo-conceptual issues of absence and trace not only with formally reductive paintings, but also with a specific use of and sensitivity to materials. The “sewn”, “embroidered” concrete that has become her trademark is based on the contrast between different material qualities, on the opposition between organic and industrial, hard and soft. In addition to concrete embroidery, the study of the spiritual and sacral dimensions that express through light and material is also a fundamental trait of her work. Imre has spent the last ten years of her career “capturing” the “transience” – volatile phenomena, passing objects – be it a movement, an object, the fallen needles of a Christmas tree, or the trace left by the wheel of a stroller.
When I am making art I am inspired by everyday life: by the merging of things but also by the bare nature of commonplaces. I am interested in uncovering all the things I went through. There was nobody in my surroundings who would deal with art. I am from a small village, my ancestors are peasants. I just recently formulated how much I can identify myself with my roots: I cultivate my field everyday, that is how I am present in the art scene as well123.
I think one of my most essential works is called Saint Cecilia45 Although it is an old artwork of mine, it contains everything – the idea and the technique as well – about why I have been using concrete throughout my life, and what I would like to show with it. I was excited by impossibility or tempting the impossible when I elaborated the method of ‘embroidered’ concrete and when I connected different materials. I am intrigued by the expression that can be found in the material, not the material itself6. Sculpture alone is not interesting for me, it is interesting for me as a way of expression. I graduated as a painter and it was also strange how I ended up in the field of installation and sculpture. That is why I always say I am a picturesque sculptor. Thus it is unavoidable to reflect on being a woman since I am one. Sewing represents the female perspective in these works. Although I am practicing activities traditionally connected to women, they can be done by men as well. Originally I was experimenting with threads in my ceramic work7 presented at the exhibition of the Studio of Young Artists’ Association and then I started to incorporate embroidery, sewing and knitting, that are present in my life since my childhood.
Although I like and enjoy female activities – such as handicraft, chores in the kitchen or around the house – I am not approaching them from the feminist perspective. I approach them from a humbler point of view, how my grandmother Mrs. Sütő saw these activities that were integral parts of her life. For me sewing is a meditative exercise resembling that it was bound together with praying in my grandmother’s life.
The starting point of my work Saint Cecilia is the sculpture of Stefano Maderno in Rome. The contour of this sculpture is on my embroidered, plain concrete sheet. I was interested in connecting the Earth and the Sky in an abstract manner and I used the shape of the sculpture for doing so. I am often inspired by classical artworks. The early Renaissance is a very particular period for me, especially the art of Giotto and Fra Angelico. In my university years the sculpture by Maderno became very important for me, I could identify myself with it formally. It was also interesting to transform the sculpture to a plane surface, to project it at the same time and to dissolve the rigidity of the material with embroidery. I used leaves, branches as motifs that cover the whole concrete surface. In this work spirituality – which can be discovered in all of my works – is strongly present through the representation of levitation. Originally this is the result of a formal investigation but the spiritual nature of the work was enhanced by the fact that it is about a sacred woman. This work is exhibited in the permanent exhibition of the Hungarian National Gallery and according to the feedback it has an impact on the visitors, it has an immediate influence and it goes beyond the fact that it is embroidered concrete. I cannot wish to achieve more! This is why it is an important work of mine until the present day.
Lately I am using concrete even less, and when I am working with it I am not presenting a motif of embroidery but I rather highlight the dissonance of thread and concrete. I no longer want this attraction to be the focus, I moved apart from it. It is crucial for me not to distract the viewer with the technique but to concentrate on essential things such as when I sew the motifs of bread crumbs and pollen8 into the concrete. Namely I make tiny and transitory things eternal. These are parts of our everyday life but they disappear and perish in a very short time. Nowadays I’m excited by minimalism and reduction. I used to say that with a lot of work I try to create nothing, in a philosophical sense. It is typical for my artistic practice that I draw and write my drafts in a sketchbook, which has been a tool of expression for me since my university years. These sketchbooks are constantly in the making and I do not follow any aesthetical requirements. They are the diaries of my work that contain all of my life. I usually work with one sketchbook for years and I don’t necessarily move from page to page or in a linear way. If one sentence or drawing is complete, I move forward but I often return to them. At the same time these drawings are work plans and sometimes I realize them years later. When I finish a sketchbook I often publish them – for example one sketchbook was exhibited at the Kiscell Museum in my exhibition in 20149101112131415 titled Fixing Transience.
My works created in the past ten years are also very significant. In almost all of them I have been dealing with the topic of fixing transience and they represent exactly what I would like to show about myself through art. Especially the work titled Embrace1617 that I made during the quarantine in the Spring of 2020. In this work I express everything I am interested in as an artist and as a human being. I could work intensely, 8-12 hours a day for four months – I do not even want to work in a different way anymore, mainly because I think it is impossible to deal with art in 1-2 hours a day. We – twelve artists – have been working on a commissioned project revolving around gospels. I chose the chapter in which Mary visits Elisabeth and I sew a dress. My principle of working a lot and creating nothing is valid here as well. I started seeking the opportunities where I can create something with the material that cannot be grasped by something else other than art. In this work I sew the traces of an invisible embrace with my own hair. This is not very visible though, we can only see a lot of thick stitches floating in front of our eyes. Hair is a very complex, symbolic material; for me it is very personal and it has a very physical meaning. I started to work with hair because my daughter loved my hair and she fell asleep holding it. Hair is the symbol of bonding for me. It is the connection.
I think activism is very important. I can enjoy it pretty much if somebody indulges in it. Thus I do not practice activism as an artist. In my life it is crucial to be in the present moment: I extend into the infinite dust, a bread crumb or a piece of nail18. I feel that I am very much attached to the present moment but not in the framework of reflecting on social issues. I teach at the special education course and I teach drawing in different schools, I worked at the Ferenczy Drawing School as well. Besides my work, fencing became a part of my life. I started it when I was 50 and I never did sports before. I have a similar attitude in fencing and in art. There is no way to distract me, I am present with the same attention and I can feel the same catharsis in both activities. Meanwhile I noticed that I am not fencing with my body just like the way I am not interested in the material when I create.
The statement was written in collaboration with art historian Kata Balázs (2020).
1Image: Mariann Imre (together with Emese Benczúr, Imre Bukta, Gábor Erdélyi and Attila Csörgő), Vegetation, 1999, embroidered concrete, thread, dimensions variable, Venice Biennale, Hungarian Pavilion. Courtesy of the artist.2Image: Mariann Imre (together with Emese Benczúr, Imre Bukta, Gábor Erdélyi and Attila Csörgő), Vegetation, 1999, embroidered concrete, thread, dimensions variable, Venice Biennale, Hungarian Pavilion. Courtesy of the artist.
3Image: Mariann Imre, Loosing – Fixing Transience III, 2011, Christmas tree, embroidered concrete, curtain, thread, dimensions variable. Szonja Pintér Gallery, Budapest. Courtesy of the artist.
4Image: Mariann Imre, Saint Cecilia, 1997-2000, concrete, thread, 5, 205 x 60 cm each. Courtesy of the artist.
5Image: Mariann Imre, Saint Cecilia, 1997-2000, concrete, thread, 5,205 x 60 cm each.Courtesy of the artist.
6Image: Mariann Imre, Fixing Transience/Stone, 2014, embroidery on concrete, 40 x 26 x 20 cm. Courtesy of the artist.
7Image: The Least, 1996, wood, concrete, thread, Studio of Young Artists’ Association/Ernst Museum, Budapest. Courtesy of the artist.
8Image: Mariann Imre, Fixing Transience, 2014, pollen, embroidered concrete, wooden table, dimensions variable. Kiscell Museum, Budapest. Courtesy of the artist.
9Image: sketchbook details. Courtesy of the artist.
10Image: Mariann Imre, sketchbook details. Courtesy of the artist.
11Image: Mariann Imre, sketchbook details. Courtesy of the artist.
12Image: Mariann Imre, sketchbook details. Courtesy of the artist.
13Image: Mariann Imre, sketchbook details. Courtesy of the artist.
14Image: Mariann Imre, sketchbook details. Courtesy of the artist.
15Image: Mariann Imre, sketchbook details. Courtesy of the artist.
16Image: Mariann Imre, Embrace, 2020, hair, tulle, dimensions variable. Courtesy of the artist.
17Image: Mariann Imre, Embrace, 2020, hair, tulle. Courtesy of the artist.
18Image: Mariann Imre, Fixing Transience, 2014, cut nails, bleached canvas, embroidery, 140x95 cm. Courtesy of the artist.
– szül. 1968, Medgyesegyháza – Munkácsy-díjas képzőművész, a szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagja. 1991-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. 1999-ben a Velencei Biennálén Magyarországot képviselte Benczúr Emesével, Bukta Imrével, Erdélyi Gáborral és Csörgő Attilával közösen. Ugyanebben az évben a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt, ami jelentős hatással volt a munkásságára is. 1990-es évek installációművészetének egyik legizgalmasabb alkotója, aki redukált formavilágú festmények mellett speciális anyaghasználattal és érzékenységgel közelít a hiány, a nyomhagyás neokonceptuális kérdéseihez. A védjegyévé vált „varrt”, „hímzett” beton a különböző anyagminőségekre, az organikus és az ipari formák és anyagok, a kemény-lágy minőségek ellentéteire épülnek. A betonhímzések mellett a fény és az anyagon keresztül kifejeződő spirituális-szakrális dimenziók kutatása is alapvető sajátossága a munkáinak. Pályájának utóbbi tíz éve a „mulandóság” – illékony jelenségek, elmúlóban lévő tárgyak – „rögzítése” nevében telt, legyen az mozdulat, tárgy, a karácsonyfa lehullott tűlevelei, vagy egy babakocsi kerekének nyoma az utcán.
Alkotásaim létrehozására a mindennapi élet inspirál, a napi dolgok ötvözete és ugyanakkor letisztítása is, mert mindannak a lecsupaszítása érdekel, amit eddig megéltem. A közelemben senki sem volt, aki művészettel foglalkozott volna. Egy kis faluból származom, a felmenőim parasztemberek. Nemrég fogalmaztam meg, hogy ezzel milyen nagymértékben tudok azonosulni: én is mindennap művelem a FÖLDemet, így dolgozom, így vagyok jelen a képzőművészetben is123.
Az egyik legesszenciálisabb művemnek a Szent Cecília45 c. munkámat tartom. Igaz, hogy ez egy régi alkotásom, de ennek ellenére benne van minden – mind a szellemiséget, mind a technikát illetően – arról, hogy miért használtam egész életemben a betont, és mit szeretnék ezzel megmutatni. A varrott beton eljárásának a kidolgozásakor, a különböző minőségű anyagok összekapcsolása során a lehetetlen izgatott, a LEHETETLEN MEGKÍSÉRTÉSE. Minden munkámban az anyagban rejlő kifejezés izgat, nem pedig önmagában az anyag6. Önmagában a szobrászat sem érdekel, csak mint kifejezési eszköz. Furcsán is szivárogtam át a festészetből a plasztika, az installáció területére. Ezért is szoktam úgy fogalmazni, hogy festői szobrász vagyok. Ugyanakkor kikerülhetetlen, hogy a női mivoltomra reflektáljak, mivel nő vagyok. A varrás révén jelenik meg ezeknek a munkáimnak az esetében a női szempont, és bár hagyományosan női tevékenységeket használok, ezeket – ahogy van is rá több példa – használhatják férfiak is. Eredetileg csak szálakkal, cérnával kísérleteztem az FKSE kiállításán bemutatott cserepes munkámban7, és utána kezdtem azzal próbálkozni, hogy hogyan lehet átvinni őket hímzésbe, varrásba, kötésbe, amelyek gyerekkorom óta jelen voltak az életemben. Szeretem, megélem a női tevékenységeket – legyen az kézimunka, konyhai feladat vagy a ház körüli tevékenység –, de nem a feminista megközelítés felől foglalkozom velük, hanem a jó értelemben vett alázat irányából, ahogy a nagyanyám, Sütő Istvánné példáján láttam, akinek minden ilyen tevékenység beleszövődött az életébe. A varrás számomra MEDITATÍV tevékenység, ahogy nagyanyám esetében összefonódott a napi IMA gyakorlásával.
A Szent Cecília című munkám kiindulópontja Stefano Maderno Rómában található szobra, ennek a kontúrja jelenik meg az én lapos hímzett betonlapomon. Eredendően az izgatott, hogy hogyan tudom a FÖLDet az ÉGgel összekötni átvitt értelemben, és ehhez használtam a szobor alakját. Egyébként is sokszor inspirálnak klasszikus művek, a korareneszánsz különösen jelentős a számomra, leginkább Giotto és Fra Angelico művészete. Főiskola alatt nagyon fontossá vált a számomra Maderno szobra, azonosulni tudtam vele formailag. Külön érdekes volt a számomra, hogy ezt a szobrot kiterítsem síkba, és egyúttal fel is vetítsem, miközben az anyag keménységét is oldjam a hímzéssel. Motívumként leveleket, ágakat használtam, amelyek behálózzák a betonfelületet. Ebben a munkámban a levitáció konkrét megjelenítésén keresztül erősen jelen van a spiritualitás (ez valójában mindegyik alkotásomban felfedezhető), de eredendően formai vizsgálat eredménye, és az, hogy egy szent nőről van szó, csak hozzátett ehhez a megvalósulás során. Ez a művem Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható és a visszajelzésekből ítélve működik, hatást gyakorol az emberekre, közvetlen tud lenni, túlmutat azon a szenzáción, hogy a beton meg van hímezve. Ennél többet nem akarhatok elérni! Ezért is fontos munkám a számomra a mai napig.
Ma már egyre kevésbé használom a betont, és ahol igen, ott sem hímzésmotívumot jelenítek meg, hanem a beton és cérna disszonanciáját hangsúlyozom. Már nem szeretném, hogy ez az attrakció, a hímzett beton álljon a középpontban, mostanra elszakadtam tőle. Fontos számomra, hogy ne a technika vigye el a figyelmet, sokkal inkább a lényegi dolgok: hogy a kenyérmorzsa, virágpor8 motívumát varrom a betonba, azaz apró és mulandó dolgokat teszek örökkévalóvá. Ezek mindennapi dolgaink, de rövid idő alatt eltűnnek, elenyésznek. A minimalizmus, a redukció izgat mostanában. Úgy szoktam ezt megfogalmazni, hogy jó nagy munkával a SEMMIt igyekszem megcsinálni. Filozófiai értelemben.
Nagyon jellemző nálam az alkotói folyamatra, hogy először füzetbe rajzolom, írom vázlataimat; a füzetet főiskolás korom óta használom, mint kifejezési eszközt. Ezek a folyamatosan készülő, de különösebb esztétikai kritériumokat nem követő naplók, vázlatfüzetek egyúttal munkanaplók is, amelyekben az egész életem benne van. Egy-egy füzet évekig készül, és nem is feltétlenül lapról-lapra, vagy lineárisan haladok velük. Ha egy-egy mondat vagy rajz elkészül, továbblépek, de utána sokszor visszatérek hozzájuk. Ezek a rajzok egyúttal munkatervek is, és előfordul, hogy csak évek múlva csinálom meg őket. Amikor betelik, lezárul egy füzet, mostanában már gyakran teszem publikussá is – a budapesti Kiscelli Múzeumban is szerepelt ilyen A mulandóság rögzítése c. kiállításomon 2014-ben9101112131415.
Nagyon fontosak, esszenciálisak az elmúlt tíz évben készült munkáim is, amelyek majdnem mindegyike a MULANDÓSÁG RÖGZÍTÉSÉvel foglalkozik, és erősen képviselik azt, amit szeretnék magamból és a képzőművészet által megmutatni. Különösen az Ölelés1617 című alkotás, amit a 2020-as tavaszi karantén alatt készítettem. Ebben a munkámban is megfogalmazódik minden, ami engem művészként, emberként foglalkoztat. Sikerült nagyon intenzíven dolgoznom, napi 8-12 órát négy hónapon keresztül – nem is szeretnék ezután máshogy dolgozni, főleg azért, mert szerintem nem lehet napi egy-két órában művészettel foglalkozni. Egy felkérésnek tettünk eleget tizenketten művészek, amely során az evangéliumokat dolgoztuk fel. Én a Mária és Erzsébet találkozása-fejezetet választottam, és egy ruhát varrtam ki. Itt is érvényesül a „sok munkával a semmi”-elv. Ezt mostanában keresem is, hogy olyasmit csináljak meg az anyagban a képzőművészet által, ami semmi másban nem fogható meg. Itt egy nem látható dolog, az ölelés nyomát varrtam ki a saját hajammal, de ez nem is látszik igazán, csak a sok, sűrű öltés lebeg a szemünk előtt. A haj, ami nagyon összetett szimbolikájú anyag, a számomra nagyon személyes és nagyon testi jelentéssel bír. Azért is emeltem be a munkáimba, mert a kislányom nagyon szerette a hajamat, úgy aludt el, hogy közben fogta a hajamat. A haj a kötődés szimbolikája is számomra. A KAPCSOLAT.
Az aktivizmus nagyon fontos, nagyon tudom élvezni, ha valaki ebben jelen van. Az más kérdés, hogy alkotóként nem ezt gyakorolom. Életemben nagyon fontos a jelen megélése: egy PORszem, MORZSA, vagy KÖRÖMdarabka18, amit viszont kivetítek a végtelenbe. Úgy érzem, nagyon kötődöm a jelenhez és a jelenben való működéshez, de nem társadalmi aktualitásokra való reflexiók révén. Tanítok gyógypedagógián, rajzot tanítok több helyen, a Ferenczy Rajziskolában is dolgoztam. Ami most emellett kitölti az életemet, az a VÍVÁS. 50 évesen kezdtem, előtte soha nem sportoltam. A vívásban hasonlóan működöm, mint a művészetben. Nem lehet kizökkenteni, ugyanazzal a figyelemmel vagyok jelen, és ugyanazt a katarzist tudja kiváltani a két tevékenység; közben pedig azt veszem észre, hogy nem is a TESTtemmel vívok, ahogy alkotás közben sem az ANYAG érdekel már.
A statement Balázs Kata művészettörténésszel együttműködésben született (2020).
1Kép: Imre Mariann (Benczúr Emesével, Bukta Imrével, Erdélyi Gáborral és Csörgő Attilával közösen), Vegetáció, 1999, betonhímzés, cérna, változó méret, Velencei Biennálé, magyar pavilon. A művész jóvoltából.
