Dominika Trapp
– born in 1988 – graduated from the painting department of the Hungarian University of Fine Arts in 2012. In her works, she often addresses topics such as eating disorders, women’s fate in traditional Hungarian peasant culture, the relationship between tradition and contemporary culture, or painting as a possible methodology for artistic research. In her curatorial and collaborative projects, she generates situations of dialogue between socially or culturally distant groups. For the past two years, she has participated in the residency programs of Art in General in New York, the Erste Stiftung in Vienna, and FUTURA in Prague. In 2020, her solo exhibition was presented at Trafó Gallery in Budapest and at Karlin Studios in Prague. She is currently a student of the DLA program in multimedia art at the Doctoral School of the Moholy-Nagy University of Art and Design.
Portrait of the artist by Gábor Lázár
My first works, in which I addressed my own femininity, were made ten years ago.
I reflected on the personal experience of what it was like to become a woman in a small town, Albertirsa. In one of my video works, my mother accompanies me to her manicurist to have artificial nails, which I portrayed as a female initiation ceremony. At the time, I didn’t understand why I had a hard time identifying with the female ideals that surrounded me, but I felt it was my task to answer this question.
I became acquainted with various feminist theories when I was working on an exhibition in Berlin that addressed my eating disorder (“Dazed and Orthorexic”)1. Chris Kraus’s book Aliens and Anorexia was the first work that shed light, in historical perspectives, on the relationship between women’s eating disorders2 and the social expectations limiting their freedom3. I began to approach feminism as a way of self-knowledge, which over time became part of my identity, but today I treat its theories more as modes of cognition, and not all of my works are determined by the female perspective.
It’s hard to tell where my artistic practice ends and where my life begins. Not because the days I work are interlaced with my free time, but because my topics are closely intertwined with my current life situations in which self-knowledge is also at stake.
It was during a group therapy session that I was first confronted with a moralizing reading that condemns a culture legitimizing the artist’s suffering by romanticizing it, but in my experience, the path to gaining knowledge is often descending to hell– and this is not necessarily clear at the beginning of the journey. Creation requires a certain degree of freedom in which one can cause wounds on oneself or even reopen existing ones.
I have a strong need to contextualize my problems. When I start working, I usually depart from a personal experience that I distance myself from during my research process so as to have a broader perspective on it and put it into new contexts.
This may explain the parallels I discovered between my current problem and the autobiographies of peasant women living in Cluj County in the middle of the 20th century (“Don’t lay him on me …”, at Trafó House of Contemporary Arts, Budapest, 2020)4; but also the fact that I chose the phases of self-reflection in which I confront the dogmatic nature of my own feminism to be the topic of my exhibition (“Power must grow, if it doesn’t grow, it rots.” at Karlin Studios, 2020). In each case, painting is a research tool that allows me to draw a conclusion I would not be able to come up with through thinking only.
In addition to individual projects, I often work collaboratively. In my work with others, my goal is usually to connect communities that stand very far apart, to ask and discuss issues with the people I collaborate with that I don’t think have a contemporary art answer to them yet. Launched in 2011 with Márton Dés, our project called Csakoda aimed to bring works of contemporary art to the inhabitants of small rural settlements, while reusing a nationwide network of houses of culture that was considered as marginal. Debuting at the 2017 OFF-Biennále Budapest, the project entitled Peasants in Atmosphere5 that combined folk music and fine art brought together dance house musicians and underground flag-bearers of a more experimental kind of music. I formed the band with the aim to contribute to the discourse on peasant culture with my critical approach and generate a dialogue between band members of different cultural backgrounds, as well as between the cultural circles channeled into the band through its members.
Art and politics are connected on many levels, and I think it’s important that an artist, even if not articulating a direct political message through his/her works, be aware that he/she is not moving in a vacuum. In many of my works, I have taken a stand which could be interpreted as political, but at the same time I feel that ideological commitment limits my artistic freedom. One of the commitments of my exhibition “Power must grow, if it doesn’t grow it rots”6. was to use painting as a somatic practice7 – following Simone Weil’s concept – to explore my authentic relationship with feminism. The last piece in the series of paintings is a self-portrait with four profiles hanging from its braids and biting its own tongue.
Taking on uncertainty and stagnation in the political arena – unless for tactical reasons – is a sign of weakness; and while art often serves as a channel for easily categorizable political content, I still find it more as a ground of risky thoughts and self-reflection.
The statement was written in collaboration with curator Andrea Soós (2020).
1Image: Dominika Trapp, view of the exhibition “Dazed and Orthorexic” in Zönötéka Berlin, 2015. Courtesy of the artist.2Image: Dominika Trapp, Intestinal Villus of Chris Kraus, 2015, oil on canvas, 80 x 100 cm. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
3Image: Dominika Trapp, Simone Weil's Intestines, 2015, oil on canvas, 80 x 100 cm. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
4Image: Dominika Trapp, view of the exhibition “Don’t lay him on me…” in Trafó Gallery Budapest, 2019, photo: Dávid Biró. Courtesy of the artist.
5Image: Dominika Trapp, Peasants in Atmosphere, 2017. Installation: Architecture Uncomfortable Workshop. Dresses: Kele Clothing. Photo: János Donnák. Courtesy of the artist.
6Image: Dominika Trapp, Power must grow, if it doesn’t grow it rots., ink, drawing sheet, plexiglas, 150 x 100 cm. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
7Image: Dominika Trapp, Power must grow, if it doesn’t grow it rots., ink, drawing sheet, plexiglas, 150 x 100 cm. Courtesy of the artist and Trapéz Gallery, Budapest.
– szül. 1988 – a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán diplomázott 2012-ben. Munkáiban gyakran önismereti kérdések felől közelít meg olyan témákat, mint az étkezési zavarok, a női sorsok a hagyományos magyar paraszti kultúrában, a tradíció és a kortárs kultúra viszonya, vagy a festészet mint a művészeti kutatás egy lehetséges módszertana. Kurátori és kollaboratív projektjeiben beszédhelyzeteket generál egymástól társadalmi vagy kulturális szempontból távol eső csoportok között. Az elmúlt két évben részt vett a New York-i Art in General, a bécsi Erste Stiftung valamint a prágai FUTURA rezidencia programjain. 2020-ban egyéni kiállítást rendeztek munkáiból a budapesti Trafó Galériában és Prágában a Karlin Studios-ban. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Doktori Iskolájában a multimédia művészet DLA program hallgatója.
A művész portréját készítette: Lázár Gábor
Az első műveim, amelyekben a saját nőiségemmel foglalkoztam, tíz évvel ezelőtt születtek.
Egy személyes tapasztalatra reflektáltam, arra, hogy milyen nővé válni egy kisvárosban, Albertirsán. Az egyik videómunkámban női beavatási szertartásként jelenítettem meg, ahogy édesanyám elkísér a manikűröséhez műkörmöt csináltatni. Akkor még nem láttam át a hátterét annak, hogy miért esik nehezemre azonosulni azokkal a női ideálképekkel, amelyek körülvettek, de éreztem, hogy feladatom feltárni.
A különböző feminista elméletekkel akkor ismerkedtem meg, amikor az étkezési zavaromat feldolgozó kiállításomra (“Dazed and Orthorexic”)1 készültem Berlinben. Chris Kraus Aliens and Anorexia című könyve volt az első mű, amely történeti távlatokat nyitva világította meg előttem, milyen összefüggés tételezhető a nők étkezési zavarai2 és a mozgásterüket behatároló társadalmi elvárások között3. Önismereti irányból kezdtem a feminizmus felé közelíteni, amely idővel az identitásom részévé vált, azonban mára az elméleteit inkább a megismerés módozataiként kezelem, és nem minden munkámat határozza meg a női nézőpont.
Nehéz különválasztani, hogy hol ér véget a művészeti tevékenységem és hol kezdődik az életem. Nem azért, mert összefolynak a munkával töltött napjaim a szabadidőmmel, hanem mert a témáim szorosan összefonódnak az aktuális élethelyzeteimmel, és rendre önismereti tétekkel is bírnak.
Egy csoportterápiás ülésen szembesültem először azzal a moralizáló olvasattal, amely kárhoztatja a művész szenvedését romantizálva legitimáló kultúrát, azonban tapasztalataim szerint az ismeretszerzés útja gyakran pokoljárás is egyben – és ez az út elején nem is feltétlenül egyértelmű. Az alkotáshoz kell az a fokú szabadság, amivel az ember sebet ejthet saját magán vagy épp a meglévőket sértheti fel újra.
Bennem erős az igény a problémáim kontextualizálására. Általában egy személyes élményanyagból indulok ki, mikor munkához látok, amelyet a művészeti kutatás során távolítok el magamtól annyira, hogy módom nyíljon rálátni, és újfajta összefüggésrendszerekbe helyezni.
Ez eredményezheti azt, hogy a kurrens problémámmal párhuzamokat a 20. század közepén Kolozs megyében élt parasztasszonyok önéletírásaiban fedezek fel (“Ne tegyétek reám…”, Trafó Galéria, 2020)4; de akár azt is, hogy egy kiállítás témájává teszem annak az önreflexiós munkának a fázisait, amelynek során szembenézek a saját feminizmusom dogmatikus voltával (“Power must grow, if it doesn’t grow, it rots.”, Karlin Studios, 2020). A festészet minden esetben kutatási eszköz és egy olyan konklúzió megfogalmazását teszi lehetővé számomra, amelyre gondolkodás útján nem jöhetnék rá.
Az egyéni projektek mellett gyakran dolgozom kollaboratív módon. A mások bevonásával készülő munkáimmal általában az a célom, hogy különböző, egymástól akár nagyon távol eső közösségeket kössek össze, és olyan kérdéseket tegyek fel és vitassak meg az alkotótársaimmal közösen, amelyekről azt gondolom, hogy még nincsen rájuk kortárs képzőművészeti válasz. A 2011-ben, Dés Mártonnal közösen indított Csakoda nevű projektünk úgy próbált meg kortárs művészeti alkotásokat vidéki kistelepülések lakóihoz eljuttatni, hogy közben a marginálisnak vélt, országos kiterjedtségű művelődési ház-hálózatot hasznosította újra. A 2017-es OFF-Biennálén debütált a Parasztok Atmoszférában5 elnevezésű népzenei-képzőművészeti projektem, amelynek keretén belül táncházzenészeket és a kísérletezőbb zenei underground egyéniségeit hívtam össze. Egy zenekart hoztam létre azzal a céllal, hogy a paraszti kultúrával foglalkozó diskurzust kritikai megközelítésemmel kiegészítsem, valamint beszédhelyzeteket generáljak a különféle kulturális háttérrel rendelkező zenekari tagok, illetve azon kulturális színterek között, amelyek a tagokon keresztül a zenekarba csatornázódtak.
A művészet és a politika sok ponton összeér, és fontosnak tartom, hogy egy művész, még ha nem is fogalmaz meg direkt politikai üzenetet a művein keresztül, tisztában legyen azzal, hogy nem légüres térben mozog. Én számos művemben tettem politikaiként is értelmezhető állásfoglalásokat, ugyanakkor azt érzem, az ideológiai elköteleződés beszűkíti az alkotói mozgásterem. A “Power must grow, if it doesn’t grow it rots”6. című kiállításom egyik vállalása az volt, hogy a festészetet mint – Simone Weil fogalmával élve – szomatikus praxist arra használjam7, hogy feltárjam a feminizmushoz fűződő autentikus viszonyom. A festménysorozat utolsó darabja egy a hajfonatainál fogva felakasztott, saját nyelvét elharapó, négy arcélből összeálló önarckép lett.
A politikai arénában a bizonytalanságot és elakadást felvállalni – hacsak nem taktikai okokból – a gyengeség jele; és miközben a művészet gyakran szolgál könnyen kategorizálható politikai tartalmak szócsöveként, én mégiscsak inkább a kockázatos gondolatok és az önreflexió terepének tartom.
A statement Trapp Dominika és Soós Andrea együttműködésében jött létre (2020).
1kép: Trapp Dominika, a “Dazed and Orthorexic” kiállítás enteriőr képe a berlini Zönötékában, 2015. A művész jóvoltából.
