Viktória Balogh
– born in 1992, obtained her Masters degree in Photography in 2019 from the University of Kaposvár. She has been a member of the Youth Photography Studio since 2016 and its secretary since 2019. She won the József Pécsi Photography Scholarship in 2020. Although her focus is mainly on conceptual photography, she also operates with fine art elements in several of her works. She has been exploring the various possible visual representations of knowledge – as well as inscience – through symbols such as erased school boards, empty theatre stages, and high school booklets. She treats various objects as allegories and sheds light on, among other things, the nature and future of human knowledge.
When I engage with a new work, I do not fully understand why I do it and why I am so interested in that particular topic in the first place. If I succeed in immersing myself enough in the process, I understand what I am doing and the work itself takes shape, allowing me to really believe that what I am doing is good. For a while, it also became essential for me to make useful works that, beyond their artistic value, do inspire and push the viewer to something better12. I feel like it’s a luxury to just create a “beautiful and well-made” work just for the sake of it. I also feel that just asking questions with my work is not enough. I have an opinion, and I would like to confront the viewer to it. I do deal with numerous topics: What can one do with the amount of information reaching them every day? How long can one absorb the speed of exponentially accelerating development? How and what will happen to the knowledge that fades away because it is not needed anymore? What if this system we now live in gets damaged and old knowledge (gardening, farming) is needed again? In many of my works, my goal is to draw the viewer’s attention to something that had a value in the past but no longer has one today. For example, in Monolith3, I stack the books of a lexicon series on top of each other so they resemble a huge column, a monument. With the widespread use of the Internet, there is a decreasing need for lexicons – that gathered all knowledge in the past – as well as for lexical knowledge, not to mention books themselves as objects. When I shot this photograph in 2018, the printing of lexicon stopped in Hungary45.
Overall, I don’t think the world is heading in the right direction. We do not take into consideration what is beneficial for the individual, nor what is good for a larger community either, let alone humanity. It is for this reason that I decided to present examples that go against this general trend. I am interested in people who take climate change into account and change their lives accordingly, move to the countryside and start living in an environmentally conscious way, closer to nature. Currently, i am inspired by these persons, their environment and mindset, as well as by new kinds of knowledge, both in my work and in my private life. Although I still live and spend most of my time in Budapest, I am constantly gathering knowledge and courage to move from the city closer to nature. My biggest goal is to be able to document and present my own “departure” in the form of an art project.
I always think in ideas. I plan and I dream of what I want to achieve with a kind of sincere naivety. This is followed by just as much reality as needed to achieve the goal. I am usually interested in things that are too far-reaching. For this reason, it is often difficult for me to be in the present. My way of working is the following: I start to get interested in something, I scatter in many directions, yet I want to get to the end of the process quickly. Which I never do of course. I find it always hard to let go of ideas that I have already started working on. I walk into many dead ends before finding the right path.
I spent the whole springtime quarantine in the countryside,6789 with an excerpt from Tolstoy’s Family Happiness novel in my mind: “I have lived through much, and now I think I have found what is needed for happiness. A quiet secluded life in the country, with the possibility of being useful to people to whom it is easy to do good, and who are not accustomed to have it done to them; then work which one hopes may be of some use; then rest, nature, books, music, love for one’s neighbour – such is my idea of happiness. And then, on the top of all that, you for a mate, and children perhaps – what more can the heart of man desire?” Besides being able to do art, my other big dream is to have a family. It is perhaps surprising that I desire that at the age of 28. In this regard, I respect tradition. Marriage is important to me, maybe too important. There is a kind of duality in this that makes things harder and causes tension in me: in the village where I come from and in my family circle, people keep asking why I’m not married yet and warning me that the clock is ticking. In Budapest, in a professional environment, no one understands why I want a child under 35 at all. I should work, be active as long as I can, because I won’t have time for it after that. By now, I get to the point where these questions and comments hurt me less. Basically, the decision of starting a family belongs to two people. I laugh at those who say that I won’t be able to do art when I will have a child. I’d be happy to be a mother. And if I have the opportunity to settle in the countryside, I will live with it. I also laugh at those who say that if one moves out of Budapest, the professional circles forgets them. I’ll send a postcard to everyone so this doesn’t happen. I was never afraid that starting a family would be to the detriment of art practice. I will be happy if I can “stay home” for a while. And I won’t anyway. But if I do, I’ll just be happy.
The final version of the statement was edited in collaboration with art historian Róna Kopeczky (2020).
1Image: Viktória Balogh, Untitled Process, 2018. Courtesy of the artist.2Image: Viktória Balogh, Intertextual Knowledges, 2018. Courtesy of the artist.
3Image: Viktória Balogh, Monolith, 2018. Courtesy of the artist.
4Image: Viktória Balogh, Masterpieces of World Literature, 2018. Courtesy of the artist.
5Image: Viktória Balogh, Pixels, 2018. Courtesy of the artist.
6Image: Viktória Balogh, from the Garden series, 2020. Courtesy of the artist.
7Image: Viktória Balogh, from the Garden series, 2020. Courtesy of the artist.
8Image: Viktória Balogh, from the Garden series, 2020. Courtesy of the artist.
9Image: Viktória Balogh, from the Garden series, 2020. Courtesy of the artist.
– szül. 1992 – 2019-ben végzett a Kaposvári Egyetem Fotográfia MA szakán. 2016-tól a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagja, 2019-től titkára. 2020-ban elnyerte a Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíjat. Elsősorban konceptuális fotográfiával foglalkozik, de több munkájában képzőművészeti megoldásokkal is operál. A tudás – illetve a nemtudás – különféle vizuális ábrázolásának lehetőségeit vizsgálja olyan szimbólumokon keresztül, mint a letörölt iskolai táblák, üres színházi színpadok, gimnáziumi füzetek. A különböző tárgyakat allegóriákként kezeli és általuk világít rá többek között az emberiség tudásának milyenségére, jövőjére.
Amikor nekifogok egy új munkának, nem értem teljesen, miért is teszem, miért is érdekel ennyire az adott téma. Ha sikerül kellőképpen elmélyülni a folyamatban, akkor értem meg, mit miért csinálok, akkor teljesedik ki egy munka, akkor kezdem igazán elhinni, hogy jó, amit csinálok. Egy ideje az is elengedhetetlenné vált számomra, hogy a művészeti értékén túl valamiféle haszna is legyen a munkámnak, inspirálja a befogadót, terelje valami jobb felé. Azt érzem, hogy luxus csak önmagáért “szép és jól kitalált” művet létrehozni. Kevésnek érzem azt is, hogy munkámmal csak kérdéseket tegyek fel12. Véleményem van, amit szeretnék ütköztetni a nézővel. Sok kérdés foglalkoztat: mit lehet kezdeni azzal a mennyiségű információval, ami nap mint nap minket ér? Az exponenciálisan gyorsuló fejlődés sebességét meddig tudja befogadni az ember? Hogyan és mi lesz azokkal a tudásokkal, amik kikopnak, mert nincs rájuk olyan nagy szükség? Mi lesz, ha ez a rendszer, amiben most élünk sérül és mégiscsak szükség lesz régi tudásokra (kertművelés, állattartás)? Sok esetben emlékeztetni szeretném a munkáimmal a befogadót valamire, ami érték volt, de már nincs. Például a Monolith3 című művemben egy lexikonsorozat könyveit halmozom egymásra, a nagyméretű táblaképen mint egy hatalmas oszlopként jelennek meg, emlékmű-szerűen. Az internet széleskörű felhasználásával egyre kevésbé lesz szükség a lexikonokra – amikben volt olyan idő, amikor minden tudás lejegyezhető volt -, sőt akkora lexikális tudásra sincs már szükség, nemhogy magukra a könyvekre, mint tárgyakra. Amikor a képet készítettem 2018-ban, Magyarországon leállt a lexikonnyomtatás45.
Összességében nem tartom helyes útnak azt, amerre a világ tart. Nem vesszük figyelembe, mi jó az egyénnek és azt sem, mi jó egy nagyobb közösségnek, nemhogy az emberiségnek. Ezért eldöntöttem, hogy példákat mutatok be, amik ellen mennek a nagy átlagnak. Olyan emberek érdekelnek, akik figyelembe veszik a klímaváltozást, és ennek megfelelően változtatnak az életükön, vidékre költöznek és környezettudatosan, nagyobb természetközelségben kezdenek el élni. Jelenleg ők, a hozzájuk tartozó környezet és gondolkodásmód, valamint újfajta ismeretek inspirálnak, mind munkáimban, mind a magánéletemben. Bár még Budapesten élek és töltöm az időm nagy részét, folyamatosan gyűjtöm a tudást és egyben a bátorságot is, hogy elinduljak a városból egy természetközelibb lét felé. Legnagyobb célkitűzésem, hogy a saját „elindulásomat” dokumentálhassam és bemutathassam egy művészeti munka formájában.
Mindig ideákban gondolkodom. Eltervezem, megálmodom egyfajta őszinte naivitással, mit szeretnék elérni. Ezt pont annyi realitás követ, amennyi a cél eléréséhez szükséges. Általában túlságosan távlati dolgok érdekelnek. Sokszor nehéz is emiatt a jelenben lennem. Munkamódszerem a következő: elkezd valami érdekelni, majd szétszóródok sok irányba, mégis hamar akarok eljutni a folyamat végéhez. Ez sosincs így. Mindig nehéz elengedni közben ötleteket, amin már elkezdtem dolgozni. Sokszor besétálok a zsákutcába, mire megtalálom a helyes utat.
Egész tavasszal vidéken6789 töltöttem a karantént, és a Tolsztoj Családi boldogság regényéből egy részlet ment a fejemben: „Olyan sok mindent éltem át, és most megtaláltam ami a boldogsághoz szükséges. Csöndes, visszavonult életet vidéken. Annak lehetőségével, hogy hasznos legyek azoknak akikkel könnyű jót cselekedni, és akik nem szoktak hozzá, hogy jót kapjanak. És olyan munkát végezni, ami talán hasznos lehet. Aztán pihenés, természet, könyvek, muzsika, terefere a szomszéddal. Ilyennek képzelem a boldogságot. És aztán mindennek a tetejébe nem árt egy társ, és talán gyerekek. Mire vágyhat még egy ember?” Amellett, hogy alkothatok, a másik nagy álmom a család. Talán meglepő, hogy 28 évesen erre vágyom. E tekintetben hagyománytisztelő vagyok. Fontos számomra a házasság, talán túlságosan is. Ebben van egyfajta kettőség is, ami nehezíti a dolgot és feszültséget okoz bennem: falun, családi körben – ahonnan származom – folyamatosan azt kérdezik, miért nem vagyok még férjnél és jelzik, hogy ketyeg az óra. Budapesten, szakmai közegben pedig azt nem értik, hogy miért akarok 35 év alatt egyáltalán gyereket. Alkossak, pörögjek, amíg lehet, mert utána már nem lesz rá időm. Mostanra jutok el odáig, hogy kevésbé bántanak ezek a kérdések, megjegyzések. Alapvetően a családalapítás két emberre tartozik. Nevetek azokon, akik szerint nem tudok alkotni, ha gyerekem lesz. Örülnék, ha anya lehetnék. És ha lehetőségem lesz vidéken letelepedni, élni fogok vele. Azokon is nevetek, akik azt mondják, ha elköltözök Pestről, elfelejt a szakma. Majd küldök képeslapot mindenkinek, hogy ez ne fordulhasson elő. Sosem féltem attól, hogy majd a művészeti praxis rovására fog menni a családalapítás. Örülni fogok, ha “otthon maradhatok” majd egy időre. Meg amúgy úgysem fogok. De ha mégis, akkor csak örülni fogok.
A statement végleges formája Balogh Viktória és Kopeczky Róna művészettörténész együttműködésében született meg (2020).
1Kép: Balogh Viktória, Untitled Process, 2018. A művész jóvoltából.
