Katalin Káldi

– born in 1971, studied painting at the Hungarian College of Fine Arts between 1989 and 1994 under Zsigmond Károlyi and the master’s first group, of which Káldi was a member, carved out a place in Hungarian art history as the “legendary monochrome painting class”. In Káldi’s painting, monochrome is not a guiding doctrine, but the most feasible solution for focusing attention and reducing pictorial space. The compositional principle she applies to the surfaces of her easel works, however, is attuned to the formal language of mosaic, installation and – at a stretch – even sculpture. From the very start, in all the various media she uses, her surfaces exude a palpable sense of intense concentration on the contemplative nature of the objects, and over the decades, this concentration has gradually intensified.


I do art because I can do it, it is in my freedom to do so. I am interested in how certain concepts and thinking can take shape, how they can manifest in tangible reality, how they embody. I deal with this tangible, visible realm, with the process of fixation, because I find adventure and secret in it. Fine art research differs from other knowledge acquired during one’s lifetime and from theoretical research in that it usually involves or results in material by-products, it is its language, although it may occasionally express in oral manifestations. The mere existence of the artist is encouraging, the fact that the relative freedom of what being an artist means can exist in the world is comforting for society. It is a useless activity, and it is in this uselessness that its value lies. Just as knowledge or happiness for example, lack direct usefulness, yet it is good that they exist. Useful things exist, are meant to be so that useless ones can exist too, as the world would be bleak without them. Personally, I am most inspired by words, concepts, and numbers, mixed with some contingency and facts. Solved problems always generate new ones. Each problem is interesting until you find a solution to it. Once you have it, it’s not interesting anymore, another one arises. We solve one problem after the other.

I am satisfied with my daily life today, I have managed to shape it and it has developed in such a way that I can be satisfied with it. There is no sharp dividing line between my life and my work. Anyone being interested in something is also interested in it when doing completely mundane activities. For me, femininity is a circumstance that obviously defines me and characterizes me. I don’t think much about my gender identity and if I do, it is reluctantly. For me, the ideal is when it is not necessary to examine this condition that much, as I assume male artists have not fiddled much with this issue either, their gender is natural for them, they do not need to reflect on it. Hungary is a patriarchal country in many ways. Both sexes have to adapt even more to the changing situation, to emancipation, to acquire a different mentality. I hope today there is not much difference between being a female or a male artist. The only difference is that women’s reproductive time is much shorter due to biological determinants, and they have notably less, about half as much time to fill their lives with much more things than men. My femininity is not influencing or affecting my experience with art institutions in any way. On the other hand, I have two almost grown daughters and my concerns about equality today are mostly related to their lives. I really hope that a lot will be easier for them than it was for me and that they will have to fight for fewer basic things. The usual family dynamics in Hungary had a serious impact on my life and work, and it was very difficult to change it. As an artist, on the other hand, I only engaged in activities traditionally considered to be female housework for a very short time. It was boring for me, really not for me (but I did paint some washing machines, a wash basin full of laundry clothes, and unwashed dishes). Similarly, I always felt repugnance to thematise my own body and the female body in general. It seems like a reactive, pathological act to me, as opposed to a healthy, inquisitive look at the other, at the man. Why would you keep staring at or sorting out your own boring self when there is this fascinating and unknown “other”?

I think dealing with feminist issues in an artistic sense is especially harmful. It pushes one into a kind of unhealthy, defensive, offended, rude state, and impedes thinking from following an independent, beautiful and intact course. I personally find the thematization of feminist issues narrow and unfortunate, but at the same time I am extremely grateful to the many women who have done it before me, thus contributing to the fact that I no longer have to deal with such sick things, anomalies. In my opinion, many women whose intellectual accomplishment is recognized today have also gained our recognition and admiration by following their own inclinations and urge. They ignored the harmful and discriminatory climate as much as possible, and did not let themselves be restricted to a secondary role. I myself have always considered that one should not be aware of such problems in an artistic sense, and that one should pretend they do not exist (the exception to this is if someone is specifically interested in it). In general, I can say that I am interested in things that last longer than 5 minutes, that are mostly universal issues. Politics is not like that, I care minimally about it, it is not worth my time. I highly value feminism and I am glad that the historic moment of its birth has arrived in the world. Especially since I have daughters, I hope that in the course of their lives the world will be even more permeated by feminism, so much so that it will cease to exist ideally, and will disappear eventually. In my artistic practice, I already pretend that this ideal state has come. I usually think in terms of history, and I am sure that the change of regime in Hungary the acquisition of women’s voting rights for example (and other previous historical events indirectly) greatly affected my life and artistic practice. The fact that I am Eastern European and more precisely Hungarian has also its importance. I think it would be much harder for me to live in other parts of the world, or in a different social class, where the vast majority of women live today and where emancipation has not even begun. History has been very painful in this part of the world as well. We all carry its marks everywhere, there is nothing special about it.

Art is art. We can’t say what it should be like, it’s all sorts, this is what is good in it. I never thought of anything like female art, I always just looked at art. I would feel sorry for the female artist who would be seen as a female artist, not as an artist. There are excellent female artists, and it’s sad, but by no means odd, that they used to be fewer before. Seeing it and hearing it, I am certain that the Hungarian intellectual elite is still ruled by an astonishing male chauvinism, and you can only be stupefied by it when it surfaces at times. But let’s be confident that this won’t always be the case. What was still natural a few decades ago will simply become indecent, very embarrassing and vicious. Not by itself, but by being outspoken about it because we are all so used to it that we don’t notice12345678.

The statement was written in collaboration with art historian and curator Mónika Zsikla (2020).

1Image: Katalin Káldi, Three Cylinders, 2014, oil on canvas, 30 x 40 cm. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.
2Image: Katalin Káldi, Shining, 2019, ceramic mosaic, 100 x 125 cm. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.
3Image: Katalin Káldi, Formation, 2018-2019, gypsum, 9 pcs, 110 x 38 x 18 cm each. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.
4Image: Katalin Káldi, Hexagon, 2019, ceramic mosaic, 100 x 150 cm. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.
5Image: Katalin Káldi, installation view of the exhibition “Testek sebessége” [“The speed of bodies”] at Paks Gallery, Paks, 2018-2019. Courtesy of the artist.
6Image: Katalin Káldi, Yellow Hexagon I, 2018, oil on canvas, 30 x 40 cm and Yellow Hexagon II, 2018, oil on canvas, 80 x 120 cm. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.
7Image: Katalin Káldi, Ordinary Landscape, 2012, oil on canvas, 30 x 60 cm. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.
8Image: Katalin Káldi, Three Turbulences, 2016, oil on canvas, 40 x 40 cm. Courtesy of the artist and Kisterem Gallery, Budapest.

– szül. 1971, művészeti tanulmányait 1989 és 1994 között folytatta a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán, Károlyi Zsigmond első osztályában, amely a „legendás monokróm festőosztály”-ként vonult be a magyar művészettörténet-írásba. Káldi festészetében azonban a monokróm nem iránymutató festészeti elv, hanem a figyelem összpontosításának és a képtér redukálásának leginkább kézenfekvő megoldása. A táblaképeinek felületein alkalmazott kompozíciós elvet azonban a mozaik, az installáció és kis túlzással a szobrászat formanyelvére is ráigazította. A különböző médiumokban létrehozott felületeken kezdettől fogva jelentős koncentráció figyelhető meg a tárgyak kontemplatív jellegére, és az évtizedek során ez az összpontosítás fokozatosan erősödött.


Azért foglalkozom művészettel, mert megtehetem, a szabadságomban áll. Az érdekel, hogy egyes fogalmak, és a gondolkodás hogyan ölthet testet, hogyan nyilatkozhat meg a kézzel fogható valóságban, hogyan testesülhet meg. Ezzel a kézzel foghatóvá, láthatóvá tétellel foglalkozom, a rögzítéssel, mert ebben találom a kalandot, a titkot. A képzőművészeti kutatás abban különbözik az egyéb, az élet során megszerzett tudásoktól illetve az elméleti kutatásoktól, hogy rendszerint tárgyi melléktermékekkel jár, illetve azokat eredményezi, az a nyelve, noha alkalmanként szóbeli megnyilvánulásokkal is járhat. A művész puszta léte biztató, vigasztaló a társadalom számára, hogy létezhet a világban az a relatív szabadság, amit a művész lét jelent. Ez egy haszontalan tevékenység, és éppen ebben a haszontalanságában rejlik az értéke, ahogyan a tudás, a boldogság is például nélkülözi a közvetlen hasznosságot, mégis jó, hogy vannak. A hasznos dolgok azért vannak, arra irányulnak, hogy lehessenek haszontalanok is, amik nélkül sivár lenne a világ. Engem személy szerint leginkább a szavak, fogalmak és a számok inspirálnak, némi esetlegességgel, tényekkel vegyítve. A megoldott feladványok újabb és újabb feladványokat szülnek. Egy-egy feladvány éppen addig érdekes, amíg nincs meg a megoldása. Amint megvan, nem érdekes többé, felmerül egy másik. Egyik rejtvény után a másikat oldjuk meg.

A mindennapi életemmel ma már elégedett vagyok, sikerült úgy alakítanom, illetve úgy alakult, hogy elégedett lehessek. Nincs nagyon éles választóvonal az életem és a munkám között. Akit valami érdekel, az akkor is érdekli, amikor éppen teljesen hétköznapi tevékenységeket végez. A nőiség számomra egy körülmény, ami engem nyilván meghatároz, jellemez. Nem sokat és nem szívesen gondolkodom a nemi identitásomról, számomra az tűnik ideálisnak, amikor nem szükséges ezt a létalapot sokat vizsgálgatni, ahogy felteszem a férfi alkotók sem babráltak sokat ezzel a kérdéssel, természetes számukra a nemük, nem szükséges rá reflektálniuk. Magyarország nagyon sok tekintetben patriarchális ország. Mindkét nemnek még tovább kell idomulnia a megváltozott helyzethez, az emancipációhoz, más mentalitásra kell szert tenniük. Remélem ma már nincs nagy különbség aközött, hogy női vagy férfi művész valaki. A különbség mindössze az, hogy egy nőnek biológiai meghatározottságoknál fogva sokkal kevesebb ideje van a szaporodásra, sokkal kevesebb, hozzávetőlegesen fele annyi időbe kell sokkal több dolgot beillesztenie az életében. A művészeti intézményekkel kapcsolatos tapasztalataimnak nincsen olyan aspektusa, ami a nőiségemmel kapcsolatos lenne. Ellenben van két csaknem felnőtt lányom, az egyenjogúsággal kapcsolatos aggodalmaim ma már leginkább az ő életükhöz köthetők, nagyon remélem, hogy számukra sok minden könnyebb lehet majd, mint számomra volt, kevesebb alapvető dologért kell majd megküzdeniük. A Magyarországon megszokott családi dinamikák ugyanis súlyosan érintették az én életemet és munkámat is, és nagyon nehéz volt változtatni rajta. Művészként viszont csak egészen rövid ideig foglalkoztam a hagyományosan női munkaként számontartott tevékenységekkel, mivel unalmas számomra, nem nekem való (de azért festettem néhány mosógépet, szennyes ruhával teli lavórt és mosatlan edényt). Ugyanígy idegenkedtem mindig a saját, és a női test tematizálásától. Reaktív, patológikus tettnek látszik számomra, ellentétben a másikra, a férfire való egészséges, érdeklődő tekintéssel. Miért is bámulná, rendezgetné az ember saját unalmas magát, mikor ott van az elbűvölő és ismeretlen “másik”? Szerintem kifejezetten káros a feminista kérdésekkel való foglalkozás művészeti értelemben. Egyfajta egészségtelen, defenzív, sértődött, durcás állapotba szorítja az embert, kizárja, hogy a gondolkodás egy független, szép és ép mederben folyjon. Szűkösnek és sajnálatosnak tartom a feminista kérdések tematizálását a magam számára, ugyanakkor rendkívül hálás vagyok a sok nőnek, aki ezeket már előttem megtette, ezáltal hozzájárulva ahhoz, hogy nekem már ne kelljen ilyen beteges dolgokkal, anomáliákkal foglalkoznom. Sok nő, akiket a szellemi munkájukért ma is tisztelünk, nézetem szerint azzal is váltotta ki elismerésünket és csodálatunkat, hogy a saját hajlamaikat és késztetéseiket követték. Amennyire csak lehet, ignorálták a káros és diszkriminatív klímát, és nem engedték besorolni magukat a másodvonalba. Magam azon a nézeten voltam mindig, hogy nem kell tudomást venni művészeti értelemben az ilyen problémákról, úgy kell tennünk, mintha nem léteznének (ezalól az képez kivételt, ha valakit kifejezetten ez érdekel ténylegesen). Általánosságban azt mondhatom, hogy engem olyan dolgok szoktak érdekelni, amik 5 percnél tovább tartanak, egyetemes kérdések leginkább. A politika nem ilyen, minimálisan foglalkozom vele, sajnálom rá az időt. Nagy értéknek tartom a feminizmust, és örülök, hogy elérkezett a világban az a történelmi pillanat, hogy egyáltalán megszülethetett. Különös tekintettel arra, hogy lányaim vannak, azt remélem, hogy az ő életükben a világot még jobban áthatja majd a feminista eszme, olyannyira, hogy ideális esetben meg is szűnik, feloldódik. A művészi praxisomban már most úgy teszek, mintha ez az ideális állapot bekövetkezett volna. Általában történetiségben is gondolkodom, biztos vagyok benne, hogy például a magyarországi rendszerváltás, vagy mondjuk a nők szavazati joghoz jutása (és más, korábbi történelmi események közvetetten) nagyban befolyásolták az életemet és a művészi gyakorlatomat is. Jellemzőnek tartom magamra nézve azt is, hogy kelet európai, azon belül magyar vagyok. Úgy vélem, ennél sokkal nehezebb lenne, ha a világnak más pontjain, vagy más társadalmi osztályban élnék, ahol a nők túlnyomó többsége él, és ahol az emancipációt még el sem kezdték. A történelem nagyon fájdalmas volt a világnak ezen a táján is. Ennek a lenyomatait mindannyian magunkban hordozzuk mindenhol, ebben nincsen semmi különös.

A művészet az művészet. Nem mondhatjuk meg, milyennek kellene lennie, mindenféle van, ez benne a jó. Sosem gondoltam olyasmire, hogy női művészet, mindig csak művészetet néztem. Sajnálnám azt a nőnemű művészt, akire mint női művészre tekintenének, nem mint művészre. Kiváló nőnemű művészek vannak, az pedig szomorú, de semmiképpen sem furcsa, hogy régebben kevesebben voltak. Abban egészen bizonyos vagyok, mert látom és hallom, hogy Magyarországon még a szellemi elitben is meghökkentő hímsovinizmus uralkodik még mindig, csak ámulni lehet rajta alkalmanként mikor felszínre bukik, de bízzunk benne, hogy ez nem lesz mindig így. Egyszerűen illetlenségnek fog számítani, nagyon kínos és ciki lesz, ami néhány évtizede még természetes volt. Az is igaz, hogy nem magától lesz kínos, hanem szólni kell nekik, mert maguktól nem veszik észre, úgy megszoktuk mindannyian12345678.

A statement Káldi Katalin és Zsikla Mónika művészettörténész együttműködésében jött létre (2020).

1Kép: Káldi Katalin, Három henger, 2014, olaj, vászon, 30 x 40 cm. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.
2Kép: Káldi Katalin, Ragyogás, 2019, kerámia mozaik, 100 x 125 cm. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.
3Kép: Káldi Katalin, Alakzat, 2018-2019, gipsz, 9 db, 110 x 38 x 18 cm egyenként. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.
4Kép: Káldi Katalin, Hatszög, 2019, kerámia mozaik, 100 x 150 cm. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.
5Kép: Káldi Katalin, a “Testek sebessége” c. kiállítás enteriőr képe, Paksi Képtár, 2018-2019. A művész jóvoltából.
6Kép: Káldi Katalin, Sárga hatszög I., 2018, olaj, vászon, 30 x 40 cm és Sárga hatszög II., 2018, olaj, vászon, 80 x 120 cm. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.
7Kép: Káldi Katalin, Rendes tájkép, 2012, olaj, vászon, 30 x 60 cm. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.
8Kép: Káldi Katalin, Három turbulencia, 2016, olaj, vászon, 40 x 40 cm. A művész és a Kisterem galéria jóvoltából.