Henrietta Szira
– born in 1973 – graduated from the Intermedia Department of the Hungarian University of Fine Arts in 2005, where she also obtained a DLA degree in 2016. In her works ranging from drawing and painting to video and installation, not only is mania present as a central topic, but also as a working method. Not in a medical sense, but rather in an ordinary one, as an inner response to the outside world, as an attempt to solve a problem. Manic acts are inherently lonely, intimate, isolated. Szira mostly shows her own manias expressing in simple, repetitive series of movements that provide a kind of inner calm, a break from the notion of time that the world is dictating. In recent years, Henrietta Szira has exhibited at the MODEM in Debrecen, the Ludwig Museum in Budapest and the King Saint Stephen Museum in Székesfehérvár.
I have gone a long way before becoming an artist. I was preparing for a medical career, majored in dietetics and philosophy and also studied aesthetics. At first, my theoretical background made it difficult for me to turn theoretical ideas into artistic practice. To this day, I start from theoretical topics and try to find the best visual formulations for them. The concept of home, biological functions that are invisible but define our lives and death, life strategies, life games and manias have all been topics that I have focused on for years, and that have appeared sometimes passively, sometimes actively in my work.
I also like to work and think with others. In the frame of several community projects, I have collaborated with artists and even visually impaired people in recent years. Working with visually impaired people was a determining experience and in several projects, our goal was to answer a question that is of great importance to us: what do we really see with? Working together, we outlined the problems of their community and of the individuals within it, should they be long-standing or emerging during creation. We were looking for new solutions to these, possible ways out of our visual and social isolations. It was by working in pairs that we developed, through our search for new concepts when speaking about vision, a visual language that is understandable and perceptible to all of us.
Thus, art is also a kind of therapy for me. An attempt at processing my anxieties, my former traumas. The transmission of experiences I had, went through or observed in others became an organizing principle of my work. I base my practice on these experiences and try to give them form and material. In the dilemma between the personal and distance that emerged in the Renaissance, I undoubtedly stand on the side of the personal. This approach, sensitivity and choice of material may also stem from the fact that I am woman artist — this is inevitably felt in my work — but it is not primarily driven by it. The topics I choose to work with interest me as a man, and not primarily as a woman.
In psychological practice too, repetition is one way to process trauma. Experiencing the same situations, feelings, tastes, smells over and over again can lead to healing. Always looking for a different response, always hoping for a better solution. These responses are often almost barely noticeable: a small gesture, a shift in focus, a change in the blink rate. This is how repetition became my way of working as well, increased to a manic level.
I think that this is maybe what makes it easy to relate to my work. The personal character and the simplicity of my working method, the survival strategy inherent in repetition and mania are familiar to almost everyone.
Repetition helps you move from one moment to the next, thus ensuring survival. Its rhythm measures its own time as a metronome, guaranteeing the future from the past and present. This guarantee is reassuring.
In the physiological sense, mania is generated by a continuous negative feedback, where the stimulus does not provoke the right transduction eventually, but generates another urgent stimulus. Yet this vicious circle gives a sense of security, of comfort in the doer, and perhaps also in the observer of the repetitive act.
Mania has matured as a conscious position in me, a creative strategy for surviving against the world, as action interwoven with mania leaves time for analysis, processing, and the development of self-defence reflexes.
Thus, my works are mostly intertwined with my life. Not as rails running side by side, but as processes that permeate each other. This can best be imagined as a parallel row pattern, where one row of patterns affects the other, temporarily changes it, shapes its image. Similar to an ever-mutating pair of chromosomes. Much of the human gene pool is composed of repetitive chromosome sequences that contain infinite life possibilities. Of this infinite possibility, only one can always be realized, similarly to the events of human life or to the making of a work of art.
Form and the use of material are always related to the specific problem. For this reason, I prefer to use personal materials that have an additional meaning to me, such as raw pasta dough or needles collected from discarded Christmas trees.
It is through individual, personal responses to social problems that I can best capture and show them. This is also how social issues become personal problems in my interpretation. Thus, it is not a general social phenomenon that I see, but the human response, the biological reaction it provokes. Compulsions, addictions, aggression, mental illness, hopelessness. I am not interested in the cause but in the consequence, the change it creates in the individual (me or someone else).
Danish philosopher Søren Kierkegaard says that repetition and remembrance are the same movement, but in opposite direction: remembrance is repetition backwards, and repetition is remembrance forward. The major difference between them, however, is that repetition, contrarily to remembrance, makes us happy against memory1234567891011.
The statement was written in collaboration with art historian Róna Kopeczky (2021).
1Søren Aabye Kierkegaard, Repetition and Philosophical Crumbs, Oxford University Press, Oxford, 2009.2Image: Henrietta Szira, Mania lives on, installation, video 11'9'' (2013), dough (2019), photo Modem Debrecen. Courtesy of the artist.
3Image: Henrietta Szira, Mania lives on, installation, video 11'9'' (2013), dough (2019), photo Zsolt Tamás Nagy. Courtesy of the artist.
4Image: Henrietta Szira, installation view of the exhibition Mania – quiet strategies, 2019, Modem, Debrecen, photo Modem, Debrecen. Courtesy of the artist. On the left, the installation Promise of Home.
5Image: Henrietta Szira, Promise of Home, 2019, installation, pine needles, glue, photo Modem, Debrecen. Courtesy of the artist.
6Image: Henrietta Szira, Promise of Home, 2019, installation, pine needles, glue, photo Modem, Debrecen. Courtesy of the artist.
7Image: Henrietta Szira (in collaboration with Márta Tolnayné Csattos), Long time no see!, 2018, installation, photo Ludwig Museum Budapest. Courtesy of the artist.
8Image: Henrietta Szira(in collaboration with Márta Tolnayné Csattos), Long time no see!, 2018, installation, 2018, photo. Ludwig Museum Budapest. Courtesy of the artist.
9Image: Henrietta Szira, The winning of Mrs. Sándorné Ring, 2020, installation, 2B galéria, Budapest, photo Zsolt Tamás Nagy. Courtesy of the artist.
10Image: Henrietta Szira, The winning of Mrs. Sándorné Ring, 2020, installation, 2B galéria, Budapest, photo: Dr. Zoltán Dragon. Courtesy of the artist.
11Image: Henrietta Szira, The winning of Mrs. Sándorné Ring, 2020, installation, 2B galéria, Budapest, photo Dr. Zoltán Dragon. Courtesy of the artist.
– szül. 1973, a Magyar Képzőművészeti Egyetem Intermédia szakán szerzett diplomát 2005-ben, és ott szerzett DLA fokozatot is 2016-ban. Munkáiban a rajztól és a festészettől, a videón ét egészen az installációig nem csak kiemelt témaként, hanem munkamódszerként is jelen van a mánia. Nem orvosi, sokkal inkább hétköznapi értelemben, belső válaszként a külvilágra, probléma feloldási kísérletként. A mániás cselekedet természetéből adódóan magányos, intim, elszigetelt. Többnyire saját mániáit mutatja meg, melyek egyszerű, ismétlődő mozdulatsor révén egyfajta belső nyugalmat, a zajló világ időfogalmából való kiszakadást biztosítanak. Az elmúlt években Szira Henrietta kiállított a Debreceni MODEMben, a budapesti Ludwig Múzeumban és a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban.
Hosszú utat jártam be, mielőtt képzőművész lettem. Orvosi pályára készültem, majd dietetika és filozófia szakokat végeztem, esztétikát tanultam. Az elméleti tanulmányok felől érkezve eleinte nagy nehézséget okozott az elméleti elgondolásaimat művészeti gyakorlattá alakítani. Mind a mai napig elméleti témákból indulok ki, azokhoz keresek vizuális megoldásokat. Az otthon fogalma, láthatatlan, de életünket és halálunkat meghatározó biológiai működések, életstratégiák, életjátékok, mániák mind évek óta engem foglalkoztató témák, amik időnként passzívan, máskor aktívan jelennek meg munkáimban.
Másokkal is szeretek együtt dolgozni, gondolkodni. Közösségi projektként képzőművészekkel, sőt több alkalommal látássérültekkel is együttműködtem az elmúlt években. Meghatározó tapasztalat volt a látássérültekkel közös munka, ahol több projekt keretében is arra a számunkra kitüntetett jelentőséggel bíró kérdésre kerestük a választ, hogy mivel látunk igazán? Együtt alkotva körvonalaztuk a közösségük és benne az egyének régóta fennálló, vagy alkotás során felszínre kerülő problémáit. Új szemléletű megoldásokat kerestünk ezekre, lehetséges kiutat vizuális és társadalmi elszigeteltségeinkből. Páronként dolgozva alakítottunk ki mindnyájunk számára érthető és érzékelhető vizuális nyelvet, a látásról való beszéd új fogalmainak keresése közben.
A művészet számomra így egyfajta terápia is. Feldolgozási kísérlete szorongásaimnak, egykori traumáknak. Az átélt, megélt vagy másoknál megfigyelt tapasztalat közvetítése szervező elve lett munkáimnak. Ezekből dolgozom, és ezekhez próbálok formát és anyagot találni. A személyesség és távolságtartás reneszánsz korban kezdődő dilemmájában én kétségkívül a személyesség oldalán állok. Ez a megközelítésmód, érzékenység és anyagválasztás adódhat abból is, hogy nő művész vagyok – ez óhatatlanul érződik munkáimon –, de elsősorban nem ez vezérel. A témaválasztásaim is engem mint embert, és nem elsősorban mint nőt érdeklő kérdések mentén formálódnak.
A traumafeldolgozás egyik formája a pszichológiai gyakorlatban is a repetíció. Újra és újra átélni ugyanazokat a helyzeteket, érzéseket, ízeket, illatokat a gyógyuláshoz vezethet. Mindig más válaszreakciót keresve, mindig egy jobb megoldásban reménykedve. Ezek a válaszreakciók sokszor szinte alig észrevehetők: egy apró gesztus, hangsúly eltolódás, a pislantás ütemének megváltozása. Így lett az ismétlés az én munkamódszerem is, a mániákig fokozva.
Úgy gondolom talán éppen ezért könnyű kapcsolódni a munkáimhoz. A személyesség és a munkamódszerem egyszerűsége, az ismétlésben, mániákban rejlő túlélési stratégia szinte mindenki számára ismerős.
Az ismétlés segít átlépni egyik pillanatból a másikba, így biztosítva a túlélést. Ritmusa mint metronóm méri saját idejét, a múltból és jelenből garantálva a jövőt. Megnyugtató ez a garancia.
A mánia fiziológiai értelemben egy folytonos negatív visszacsatolás révén jön létre, ahol az inger végül nem váltja ki a megfelelő ingerületet, hanem újabb sürgető ingert szül. Ez az ördögi kör mégis egy biztonságot adó, otthonos érzést kelt a cselekvőben, és talán az ismétlődő cselekmény szemlélőjében is.
A mánia egy tudatos állásfoglalássá, alkotói stratégiává érett bennem a világgal szembeni életben maradásért, mivel a mániával átszőtt cselekvés időt hagy az elemzésre, feldolgozásra és az önvédelmi reflexek kialakítására.
A munkáim így többnyire összefonódnak az életemmel. Nem egymás mellett futó sínpárként, hanem egymást átható folyamatként. Leginkább olyan párhuzamos sormintaként képzelhető ez el, ahol az egyik mintasor hatással van a másikra, időlegesen megváltoztatja, képére formálja. Hasonlóan egy folyton mutálódó kromoszómapárhoz. Az emberi génállomány nagy részét ismétlődő kromoszóma szekvenciák alkotják, melyek végtelen életlehetőséget tartalmaznak. Ebből a végtelen lehetőségből mindig csak egy valósulhat meg hasonlóan az ember életének történéseihez, vagy egy művészeti alkotás elkészítéséhez.
A forma és anyaghasználat mindig a konkrét problémához kapcsolódik. Ezért van az, hogy előszeretettel használok számomra plusz jelentéssel bíró, személyes anyagokat, mint például nyers tésztát, vagy kidobott karácsonyfákból gyűjtött tűleveleket.
A társadalmi problémákat is a rájuk adott egyéni belső válaszok alapján tudom megragadni és megmutatni. Így válnak értelmezésemben a társadalmi kérdések is személyes problémákká. Nem egy általános társadalmi jelenséget, hanem az általa kiváltott emberi választ, biológiai reakciót látom. Kényszerek, függőségek, agresszió, lelki eredetű betegségek, kilátástalanság. Nem a kiváltó ok, hanem az okozat érdekel, a változás, amit az egyénben (bennem vagy másban) létrehoz.
Søren Kierkegaard dán filozófus azt vallotta, hogy az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak ellenkező irányban: az emlék visszafelé ismétlődés, az ismétlés pedig előre emlékezés. Nagy különbség azonban köztük, hogy az ismétlés az emlékezéssel szemben boldoggá tesz bennünket1234567891011.
A statement Kopeczky Róna művészettörténész közreműködésével jött létre (2021).
1Søren Aabye Kierkegaard, Az ismétlés, L’Harmattan Kiadó, 2008., 9. o.2kép: Szira Henrietta, A mánia tovább él, installáció, videó 11'9'' (2013), tészta (2019), fotó Modem. A művész jóvoltából.
